Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)
Az önkényuralom idején létrejött nemzeti egység eszményének jellegzetes irodalomtörténeti következménye Gyulai egyik legsajátabb alkotása: az eszményítés esztétikája. Az élet „eszményített" tükrözésének szószólójaként, a lélek- és jellemrajz realizmusának, a tragikum szenvedélyelemző lehetőségeinek az elméletét ő tárta fel, melyet elv és normaként állított kora elé. Mindezt azonban nem kívánta intenzív társadalomábrázolással is párosítani. A drámától viszont — a reformkori irodalom neveltjeként — a költészet emelkedett ünnepi válfaját, a pátoszt és a fenséget kérte számon. A színházban ,,a fölindulást, a megilletődést keresem", vallja a kapitalizálódás mind köznapibbá váló életvitelével és ízlésével szemben állva. Akkor, amikor a kortárs Ibsen éppen a tragikus „hétköznapiság" színpadi megjelenítését emelte világirodalmi rangra. Kritikusként szembeszökő líraellensége. A sztoikus „önkorlátozás" alapján állva veti el Vajda vagy Reviczky szenvedélyektől áldott költészetét, mert az ellene mond a nehezen ellenőrizhető politikai és társadalmi „súlyegyennek", és egy újabb forradalmi megrázkódtatásnak válhat előzőjévé, nemzethalállal nyomában. Ez a szempont formálja Gyulai és Kemény tragikumelméletét is. A tragédiából ők nem az eszme igazságának bizonyítékát kívánták levonni (mint 48/49-et megélt kortársaik többsége), hanem annak az erkölcsi magatartásnak az igazolását, amely az életben, a szenvedélyek világában és a tettekben is a végső aggályosságot írja elő. A pusztuló középbirtokos nemességről írt kisregénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) — előzmény nélküli irodalmunkban. Nem találjuk párját a '70-es évek regényei között sem. Tárgyiassága, őszies hangulatú humora, lélekrajza és kiforrott realista ábrázolási módszere Flaubert, Turgenyev művészetével hozza rokonságba. Munkássága a '67-es kiegyezést (a „súlyegyent") készíti elő, s létrejötte után szinte egészében annak védelmére irányul. A '60-as évek elején bekövetkezett pályafordulata után inkább gátja, mint segítője irodalmunk sokszínű, egészséges irányú fejlődésének. Műve — kétségtelen negatívumai ellenére is — jelentős teljesítménye irodalmunknak. A népies-nemzeti irányzat kritikusainak sorában, a másodvonalba tartozott Salamon Ferenc (1825—1892) és Greguss Ágost (1825—1882). Eletükben, művükben seregnyi rokonés ellentétes vonás található. Mindketten kezdetben orvosnak készültek, és vitézül küzdöttek a szabadságharcban, majd viszonylag rövid „műbírálói" ténykedés után szaktudományok művelésére adták fejüket. Greguss volt az alaposabb megfigyelő, filozófiai alapozottságú kritikái színvonalban, módszertanilag Erdélyi Jánoséhoz közelítenek. Az '50-es években a Pesti Naplóban megjelent, két, nagyhatású cikksorozatával — a Jeles írók csarnokával (1853—55) és a Tájékozások újabbkori lantosköltészetünk körül cíművel (1853—54) — vonja magára a figyelmet. Ezeknél is értékesebb a Kelet Népében publikált Arany János kisebb költeményei című elemzése. Ám a politika alakulásaihoz való igazodás — mint kortársai nagy részénél — benne is legyűri az árnyaltan ítélő kritikust. Jókai Dózsáját értékelve már nem esztétikai szempontok irányítják tollát: „Nem korszerű dolog az osztályok közt a feszültséget oly minden engesztelődés nélkül felmutatni; ez nem növeli a bizalmat az osztályok között." A '60-as években azután felhagy a napi kritikával. Mind komolyabb kulturális és tudományos pozíciókat tölt be; akadémiai tagsága mellett 1870-ben az esztétika professzora lesz a
