Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Gyulai Pál feleségével, Szendrey Marival. (PIM ltsz. 3181.) A fiatal Gyulai 1848-ban vezéregyénisége a kolozsvári szabadelvű ifjúságnak, s kevésbé jelentős költészete a tanúsága: életében milyen fontos szerepet tölt be a szabadságharc emléke. A forradalom veresége után Pestre kerül. 1850-ben barátja, az utóbb neves történésszé lett Szilágyi Sándor, kérészéletű irodalmi folyóiratainál (Magyar Emléklapok, Magyar írók Füzetei, Pesti Röpívek, Pesti Ivek) vállalja — Szilágyi önfejűsége miatt nem mindig sikerrel — a „szürke eminenciás" szerepét. Itt, a Pesti Röpívekben jelenik meg két, további működésének irányát előrejelző írása, a Társaséletünk és A Hölgyfutár poétái. Az előbbi a forradalmi illúziókat és a passzív rezisztencia elvét egyaránt elvető nagyszabású cikksorozat. Kemény Zsigmond röptáviratával, a Forradalom wrónnal együtt — részben annak hatására is — egyik első megnyilatkozása annak a politikai-társadalmi-művészeti elképzelésnek, amelyet később a Pesti Napló, illetőleg a Budapesti Szemle körül csoportosuló politikusok, írók és publicisták köre mond magáénak. A Hölgyfutár poétái pedig mintegy nyitánya annak az egész évtizeden át tartó, magas színvonalú kritikai offenzívának, amelyet legjobbjaink folytattak az epigon költők, a petőfieskedők ellen — sikerrel. A kritikus Gyulainak az '50-es évek közepéig terjedő korszaka a legjobb. Ekkor írja Petőfi-tanulmányát (Petőfi Sándor és lyrai költészetünk, 1854) és az 1855-ös Budapesti Hírlap szerzőjeként kitűnő Szépirodalmi szemléit. Petőfinek ugyan a reformkor idején írt verseit tartja elsősorban értéknek, forradalmi, politikai költészetét általában elhibázottnak véli, évtizedekre szempontokat szolgáltatván ezzel a később következő Petőfi-értékeléseknek. De: ez a Gyulai még nem a népnemzeti irodalmi elvek kodifikátora, nem a Petőfi, Arany, Kemény műveiből leszűrt esztétikai elméletek alapján ítélkező, akinek nincs érzéke az új, a más megértése, értékelése iránt, aki egyszerűen nem tud mit kezdeni az olyan művekkel, mint a Vajdáé, a Jókaié vagy Mikszáthé. A tanulmányíró Gyulai működése felülmúlja a kritikusét (Katona József 1860; Vörösmarty, 1866). Tanulmányai, emlékbeszédei művészibben megformáltak, olvasmányosab-