Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

évek végén bekövetkező enyhülete, s a hatásukra megújuló politikai-kulturális mozgalmak, Tompa költészetében hoznak létre elsősorban maradandó értékű költői visszhangot. Az 1860/61-es esztendő eseményei nem váltják be a nemzet reményeit, a forradalmi fellendülést és a felszabadító háborút. Arany elhallgat, Vajda a társadalmi reform útján keresi a továbbiakban a nemzeti kibontakozás lehetőségét, és a vers helyett inkább a publicisztikát választja mondandója kifejezéséül. Tompa ellenben éppen ezekben az esztendőkben ér alkotókészsége csúcsára, s mindenekelőtt az Ikarus (1863) című ódája jóvoltából. „Halandók, merjetek!" — hirdeti a terjengősségtől ezúttal ment, drámaian egyszerű, allegorikus-jelképes óda antik mitológiától áthatott jelbeszédével. A Tompa-kutatás a '40-es évek plebejus nemzedékének kései hajtásaként jegyzi ekkortájt fogant verseit (Egy könyv olvasása közben, 1861; A gyászoló anya, 1862; Új Simeon, 1862), rámutatva természetesen arra is, hogy ez a patriotizmus többé nem az egész nemzet jellemzője. A nemzet egy újabb nagy vállalkozás helyett a reálpolitikai szükség, az osztrák—magyar kiegyezés felé halad. Józan szavakkal konstatálja mindezt az Ikarus illúzióit vesztett költője is: Hajolj meg a változhatlan előtt. — A bősz vihar, mint óriási bárd, Ketté szakasztja a dacos fenyőt; De a meghajló fűszálnak nem árt. SZÍNHÁZ ÉS DRÁMA AZ ELNYOMATÁS IDEJÉN A magyar színjátszásnak csakúgy mint az irodalomnak kettős, alulról, a közönség és felülről, a hatalom részéről jövő nyomással kellett megbirkóznia a tárgyalt évtizedekben. A hatalom megbízható, ám dilettáns arisztokratákat (például gróf Festetics Leó) állított, a sokáig egyetlen magyar színházként működő Nemzeti Színház élére; a nagyközönség viszont a drámától elsősorban elnyomott nemzeti érzése számára várt vigasztalást. Előtérbe kerülnek a népszínművek és a történelmi tárgyú drámák, s a színházlátogató többnyire a cselekmény leple alól kivillanó időszerűséget várja tőlük. Az alulról jövő nyomás ellen legjobbjaink Arany és Gyulai, továbbá Vajda és Zilahy Károly idejekorán felveszik a harcot, s ennek is köszönhető: a színház teljesíteni tudta küldetését, igényesnek mutatkozott az új magyar drámák kiválasztásában éppúgy, mint a klasszikusok színrevitelében. A NÉPSZÍNMŰ ÉS MŰVELŐI Petőfi és Arany költői forradalmának a színpadon a népszínművek lettek volna a megfelelői, ha a biztató kezdet után nem tévesztenek utat. Irodalmi előzményként az iskoladrámát és a magyarba átöltöztetett bécsi bohózatot kell nyilvántartanunk. Az 1847-ben előadott Csikós (szerzője: Szigligeti Ede) cselekményében már parasztok és földesurak összeütközésének lehetünk tanúi. Parasztfigurái élethíven formáltak, nem a komikum kiszolgáltatottjai többé, nyelvezetében ugyanakkor a népi realizmus uralomra jutása ígérkezik. Népdalbetétei pedig megsokszorozzák a műfaj diadalát.