Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

legszükségszerűbben teljesedik be. ,Rajongáson' ő nemcsak a szombatosok vallási fanatizmusát érti, de a realitástól való bármely elszakadást, így a rögeszméket is. Nem kétséges, hogy a ,rajongás' fogalmába ő a forradalmi lelkületet is belefoglalja, s ily módon A rajongók majd a forradalmi törekvések ellen is érvelni próbál." Legjobban szerkesztett regénye A rajongók (1859), jellemrajzai is ebben a művében a legsikerültebbek. Móricz Zsigmond 1940-ben időszerűségét dicséri: „Bámulatosan benne van korunk szelleme. A háború által feldúlt világ, a szenvedélyességig uszított nép, és a faji, vallási viharok irtóztató tombolása." A regény a 17. századi Erdély indulatoktól dúlt világában játszódik. A szombatos Pécsi Simon, Bethlen Gábor fejedelem egykori nagy tekintélyű kancellárja, azzal követ el tragikus vétséget, hogy téves megfontolásból hittestvérei pártolására és lecsillapítására egyaránt vállalkozik, ez okozza a vesztét. Pécsi figurájának megformálásához Kemény Kossuthtól is kölcsönzött vonásokat. A történelem menetét — tanít a regény — szorongóan, aggodalmasan, a végzet támadására mindig felkészülten kell követnünk. Komor világ ez, amely a lapokról visszatekint reánk, ezt csak Lorántffy Zsuzsanna sztoicizmusával és aszketizmusával lehet elviselni. A regény főszereplői túlságosan az írói mondanivaló koncentrált hordozói, életszerűvé válásuknak ez esetenként akadálya. Kemény jellemábrázoló művészete a mellékszereplők ábrázolásakor bontakozik ki, például Pécsi Deborah és Gyulai Ferenc remekbe szabott alakjainál. Utolsó s egyben legmonumentálisabb regénye, a nem mindennapi írói és történészi erényeket párban felvonultató Zord idő(1862). A török világra és Erdélyre szakadó Magyarország krónikája ez, a török hódítás kegyetlen módszereinek riporteri hitelű korrajzával. Az egykorú forrásokat — mindenekelőtt Verancsics Antalt — feldolgozó író tolla alatt a történelmi regény immár elszakad a romantikától, s egyfajta egzakt módszerrel eleveníti meg a históriát. Az osztrák—magyar kiegyezés ideológiai előkészítője nem láthatta meg a vágyott kort, amellyel — miként elvbarátai közül annyian — aligha lett volna elégedett. 1869-től tébolyult elmével, elhagyatva bolyongott előbb Pest-Budán, majd rokonai irgalmából a családi birtokon, Pusztakamaráson. „Én is akartam erről írni — kiáltott, ha műveiből olvastak fel neki —, de nem volt rá időm." Karácsony vigiliáján temették 1875-ben, barátai sem jöttek el, mert az utakat befútta a hó... CSENGERY ANTAL Deák-párti elvbarátai vallották felőle: „alakja a modern magyar polgárnak mintegy eszménykép tűnik fel, ez pályájának legfőbb dicsősége". Ellenfelei, ha szerepét ennél mértéktartóbban ítélték is meg, elismerték: „mindenese" volt a polgárosodó Magyarországnak. Tanította a növénytant a Protestáns Theológiai Intézetben, szerkesztette A Magyar Nép Könyvét, a Budapesti Szemlét. A Földhitel Intézetnek titkára, majd egyik igazgatója lett. Deák „szürke eminenciásaként" többek között ő formulázta meg az 1867. évi XII., úgynevezett kiegyezési törvénycikket, s tevékenységi köreinek további felvázolása oldalakat tölthetne meg. Hogyan kerül ezek után Csengery Antal (1822—1880) neve egy irodalomtörténettel fog-