Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)
végzetről" vallott felfogását, amelyet regényeiben erkölcsi térre is átvisz. Tragikus vétségként tart számon könnyelműséget, ábrándot; megbosszulja magát — szerinte — a jó szándék is, ha nem párosul a józan megfontoltsággal. Tragikus bűhődés sújtja még az erény túlzásait is. „Óhajtandó volna — írja a Forradalom utánban —, hogy midőn ez új viszonyok közt követendő politikáját elhatározza a magyarság kerülje ki erejének túlbecsülését vágyainak csak létesíthető törekvések horizontján csapongjon... A magyar csak akkor veszhet el, ha örökké a képzelődés tükrében akarja arcát és lélekvonalait vizsgálni. Egyedül az önismeret által jutunk céljaink s rendeltetésünk felfogásához. Tévedni a halandó gyöngesége; de önismeretre törekedni az isten parancsa". A végzet kihívásának bűnében nemcsak Kossuthot marasztalja el, hanem Széchenyit és Wesselényit is. Róluk írt kiváló esszéiben, vétkükül rója fel a hazaszeretet erényének „túlhajtásait". Van ennek a végsőkig aggályos, szinte tétlenségbe taszító tragikum szemléletnek pozitív vonása is. Kemény hitte, hogy a végzet ezúttal nekünk dolgozik. Csak nemzeti politikánk elhatározó lépései előtt vegyük alaposabban szemügyre az európai és a birodalmi politika hatalmi szempontjait. „Az austriai birodalomnak — írja — vagy egyiknek kell a nagyhatalmasságok közül lenni, vagy a világtörténészetben hivatása nincs: — ez európai axióma. Londonban mint Petersburgban nem mondhatunk egyebet". A Habsburg-birodalom központja azonban — mint „számítóbb agyaknál" fölmerült — idővel Bécs helyett Budapest, illetőleg Magyarország is lehet hiszen a Monarchia többi nemzetei, nemzetiségei „csak idehajló ágai más törzseknek, melyek gyökerei a szomszédban rendíthetetlen sziklatalaj mélyén nyugosznak", kizárólag a magyar az, amely boldogulását máshol nem keresheti. Ez a gondolat — a külföldi megfelelőket most nem említve — meglehetősen népszerű volt itthon is a 19. század derekán. Széchenyi, a trónfosztást megelőzően Kossuth, Eötvös, Vajda (az imént idézett sorok éppen tőle származnak), Jókai és Táncsics melengették keblükön, 1848-ban Batthyány tett kísérletet arra, hogy a forradalmi Bécsből távozni készülő udvart az innsbrucki ideiglenes helyett, végleges pestbudai tartózkodásra bírja, ám a Habsburgok erre sohasem gondoltak komolyan. A kapitalizálódó Magyarországon az egyébként is fejletlen nagypolgársággal szemben, Kemény a birtokos nemességnek szánta a vezető szerepet: „Mindkettő az önzés szempontjából fogja nézni a viszonyokat — írja Élet és irodalom című tanulmányában (1853) —; de a nagypolgár önzésének gyakran lesz cosmopolitai színezete; míg a földbirtokos önzése a szigorúbb hazafiság köntösében jelen meg. A két rend ellensúlyozása tartja az állam gépét oly középirányban, amelyet a francia nem ismer, az angol mindig bírt, s az európai nemzetek közül sokan, kiknél t. i. a földbirtokosi osztály alásüllyedt és az ipar gyors fejlődésben van — többé meg nem szerezhetnek. Nálunk még e részben reményelni lehet." Nagy formátumú publicista, míg kortásai többségének az improvizáció jellemzi működését, az ő írásai egy átgondolt, tudatosan kimunkált eszmerendszer részei, hatása éppenezért évszázados. A közel száz évet ért Pest Napló, az ő szerkesztősége idején (1855—1869) éli virágkorát. Kemény feladata az irányszabás, koncepcióját aztán felkészült „kivitelezők" , a kiváló Csengery Antal vagy Királyi Pál vitték át a lapon keresztül a magyar közgondolkodás vérkeringésébe. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés alapjait ő rakta le, felhúzta falait is, Deáknak már csak tetőt kellett ráraknia. Az epikus Keményt, főként a történelmi regények íróját irodalomtörténet-írásunk általában többre tartja a publicistánál. A munkáit jobbára kötelező olvasmányként megismerő nagyközönség viszont nagyobbrészt élvezhetetlennek minősítette őket. A pályakezdőnek