Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

tekre hevíttetet — most a természettudományok induktív, tapasztalati módszereinek elsajátítását ajánlják Kemény és elvbarátai, a forradalmi demokrata nézetek fertőzése ellen (mi lesz, ha ezek a hazánkban tömegesen élő nemzetiségeket is meglegyintik egyszer?). 1848/49 a liberális nemesi gondolkozók szemében: a tényekkel nem számoló politika példájává minősült át. Ez az elképzelés tűzi napirendre a tragikai vétség drámaelméleti fogalmának újragondolását Kemény és Gyulai részéről. Tragikai vétséget — tanítják — merő jó szándékból, erényeink túlzásbavitelével is elkövethetünk. Kemény szemében Kossuth politikája, 1848/49 forradalmi tendenciája, éppen az erény túlzásaként lett a tragikus események okozója. A változott kor a műfajok terén is változást hoz. A Petőfi-korszak uralkodó műfaját a dalt részint az epika, részint a reflexív ódai hangnem cseréli fel. Petőfi vidám bordalaival szemben az évtized hasonló alkotásai szomorúak. Aranynál a népiesség igényeihez formált gondolati költészet foglalja el a dal helyét, Tompánál is a gondolati-elmélkedő típus. Vajda pedig a filozófiai mondanivaló kihordására igyekszik a dalformát alkalmassá tenni. Az '50-es évek elején tehát új korszaka kezdődött irodalmunknak. És hol kell a periódus zárókövét keresni? Minden bizonnyal az 1867 és 1875 közötti esztendőkben. ,,A 67-iki kiegyezés után — írja Arany László — szívben és érzelmekben csaknem általános elégedetlenség marad". ,,Én meg nem énekellek" — szól felőle Arany János, s ezt elsősorban a kiegyezés utáni évekre érti. Kifulladni látszott a liberalizmusnak az a magas erkölcsiséggel bevont formációja, amelyre Deák és elvbarátai politikájukat építették. A megoldásra elő nem készített feladatoknak valóságos csődtömege zúdult az országra. Felhígulóban volt továbbá irodalmunk uralkodó irányzata, a népies-nemzeti is, amely korán észlelt fogyatékosságai ellenére, remekművekkel ajándékozta meg szellemi életünket. ,,A népies iskola — diagnosztizál találóan Asbóth János —, ameddig erős volt, fel tudta ölelni a népéletet gazdag erejében, színpompájában. Ma már erre nem képes. Ha megkísérlik a régi nyomokon járó routinier-k és gyönge utánzók, csak erőfeszítést látunk, nem erőt: valótlanok, affektáltak." Eltávoztak az élők sorából, vagy elhallgattak a tárgyalt kor irodalmi kiválóságai is: Madách (1864), Tompa (1868), Eötvös (1871), Kemény (1875), Arany (1882). A tovább élők és alkotók — Jókai, Vajda — művében jól érzékelhetően új szakasz kezdődik. A '70-es évek közepén irodalmunkban már észlelhető a korszakváltozás. Új irányzatok, másként gondolkodó írók lépnek a színre, felvázolása mindennek már egy újabb tanulmány feladata. FOLYÓÍRATOK, LAPALAPÍTÓ KÍSÉRLETEK Folyóirataink kezdeti nehézségeiről szólottunk már. A csüggedés, a bénult érdektelenség mellett (a Hölgyfutárnak 1850 novemberében 403 előfizetője van, a Pesti Röpíveknek 260, az Új Magyar Múzeumnak 183; a politikai lapok közül a Magyar Hírlapot 1722, a Pester Zeitungot 1033-an, a Pesti Naplót 666-an járatják) az új sajtórendszabályok nem segítik talpra állásukat. Az 1851. júl. 6-án kelt császári pátens könnyen él a megintés, betiltás lehetőségével. Az 1858-ban életbe léptetett hírlapbélyeg (1 krajcár számonként) az előfizetési díjak megemelését, s következményeként az egyes orgánumok bukását eredményezi. Az elképesztően alacsony színvonal, a „szerkesztői láz", az 1849-től 1853-ig tartó esztendők folyóirat-jellemzője.,,A divatlapok számára — olvashatjuk a Hölgyfutárban — je-