Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

említsük — az Élet vagy halál! (1848. szeptember 30.), Csatadal (1848. december 8.), Vesztett csaták, csúfos fittások (1848. december), Buda várán újra német zászló! (1849. január 6—7). Párhuzamosan készültek a republikánus versek is, amelyeknek a szabadságharc kezdete óta az adott növekvő hitelt, hogy az udvar nyílt, másodszori katonai támadása, majd a fiatal Ferenc József családi puccsal történő trónraléptetése többeket késztetett királyhűségük felülvizsgálatára. Petőfi válasza erre az Itt a nyilam, mibe lőjjem?, az Akasszátok föl a királyokat! és a történelmi királyellenes példázat, a Kont és társai (valamennyi 1848 decemberéből). A közhangulat kétségtelen változását mutatja, hogy még októberben az Életképekben Jókai leközölte A király és a hóhért, Pálffy a Marczius Tizenötödikében a még 1844-ben írott és azóta kiadatlan A királyok ellen című verset, az újabb termésből pedig decemberben a Táncsics Mihály szerkesztette Munkások Újsága publikálta az Itt a nyilam, mibe lőjjem? című költeményt. A költő és a katona dilemmája szeptember óta ott lappangott az eseményekben — s hozzátehetjük, a versekben is. Elmélyülését több tényező indokolta: Szendrey Júlia gyermeket várt, Erdődről is menekíteni kellett Debrecenbe. A honvédtiszti fizetés ugyan állandó jövedelmet jelentett, de olyan keveset, hogy a megdrágult árakkal ékeskedő cívisvárosban (kivált, mióta ideiglenes főváros lett) elégtelennek bizonyult. Kossuthhoz, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökéhez írott, 1849. január 13-i levelében Petőfi egyszerre kérte az akkor még egyedül sikeresen harcoló Bem József táborához való áthelyezését, és — nemzeti költőként — a kölcsönt: „. . .adjon nekem a nemzet nevében a kormány egy kicsiny összeget, csak annyit, amennyit legalább megérnek költeményeim. . ." (Ilyen támogatást csak 1849 júliusában kapott A honvéd című versének röplap-kiadásáért.) Ettől eltérőek, de nem könnyebbek voltak a morális problémák. Nemcsak a család féltés, a házastársi szerelem új hulláma (köztük a Szeretlek, kedvesem! eksztatikussá emelkedő monológjával) szólalt meg. Nemcsak az érzelem és a természet lírája kapcsolódott össze, akár egy zugligeti kirándulás alkalmából, akár a szerelmes emlékeket őrző erdődi kastélypark láttán, de megszólalt — új motívumként — a költészet önértéke is. Először az 1848. szeptemberi Mit daloltok még ti, jámbor költők? című és kezdetű versében, ahol a címben (mások által) feltett kérdésre így válaszolt: Önmagától száll a dal szivünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek. Énekeljünk, társak, sőt legyen most Hangosabb, mint eddig volt, a lant, Hadd vegyüljön e zavaros földi Zajba egy-két tiszta égi hang! Petőfi katonai pályafutásának végletesen polarizáló eseményei és konfliktusai meglehetősen közismertek. Az egyik oldalon az ismételt összeütközés a katonai hierarchia csúcsán állókkal: Vetter Antal helyettes hadügyminiszterrel áthelyezése ügyében (1849. január); Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, a szabálytalan egyenruha miatt (1849. február), végül Klapka György helyettes hadügyminiszterrel (1849. május), amelyeknek következtében kétszer is lemondott rangjáról. (A két utóbbi esetre versben is reagált: Nyakravaló, Egy gó