Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)
egy hosszú és unalmas akadémiai felolvasás alatt öntötte végleges formába Gondolatok a könyvtárban című versét (1844), a maga kozmikus képeivel, amelyek akkor ötlöttek fel benne a költemény alapötletével együtt, amikor Toldy Ferenc egy ízben az akadémiai könyvtár átrendezésével járó, nagyon is földönjáró fáradalmait ecsetelte neki. Az 1840-es évek hírlapjaiban olvasni lehetett a világ nagy, meghatározó eseményeiről, de szomszédságukban ott állt a gőzhajó-menetrend és a gabonapiac ártájékoztatója, az irodalmi lapokban pedig az utókor által remekműnek tisztelt írások mellett a Toldy kárhoztatta „felségek", azaz tárcák, karcolatok, alkalmi versek és eszmefuttatások töltötték ki a terjedelmet. Az Athenaeumnak abban az 1842. május 22-i számában (VI. évfolyam 61. szám) például, amelyben Petőfitől A borozó megjelent, szerepelt egy Tompa Mihály-vers, egy szignóval aláírt keleti rege és a Tátra-nagyszáloki fürdőt ismertető cikksorozat befejező része. (A szépirodalmi.rovat tehát politikamentes.) A tárcarovat vegyesebb, de átpolitizáltabb is: spanyol színészed ismertetés, a kínai népszaporulat kérdései, Alexander Humboldt weimari tartózkodása és a Magyar játékszíni krónika állandó kritikai rovata mellett szerepelt annak a sajtópolémiának az ismertetése, amely Gaál József Olmosbotok című verse körül robbant ki. A tyukodi bocskoros nemességről írt tisztújítási szatíra korábban az Athenaeumban jelent meg, a vitát pedig az robbantotta ki, hogy Egressy Gábor a költeményt a Nemzeti Színház színpadán is elszavalta. (Alig két hónap múlva, július 29-én, a pápai kollégium évzáró ünnepélyén Petőfi arat majd akkora sikert az Ólmosbotok jelmezes, fütyköst forgató el szavalásával, hogy a jelenvolt gróf Esterházy Pál a szokott két arany szavalati díjat eggyel megtoldja.) A politika primátusa — s ezt Toldy beszéde és Bajza szerkesztői zárszava egyaránt helyesen mérte föl — az 1840-es évek nagy irodalmi vitatémájává az „irányköltészet" kérdését tette, amely nem is zárult le, csak a polgári forradalom eseményei utalták a múltba. Az évtized elején még csak az Ifjú Magyarország néven ismert fiatal radikálisok viszonylag szűk értelmiségi csoportja vallotta a „mozgalomliteratúra", vagyis a közvetlenül politizáló irodalom eszméjét. Az évtized közepére azonban az irodalomtörténet által legértékesebbnek ítélt alkotások s a legtalentumosabbnak látott alkotók kerültek az irány költészet-vita gyújtópontjába, és ami a polémia egyetemességét bizonyítja: mindhárom műfajcsoportban. Persze az epigonokat könnyű volt minősíteni. Vahot Imre Kézműves című, a céhrendszert támadó népszínművét (1847) az ellenzéki Életképek is sommásan elintézhette, mondván: „De attól legtúlzóbb kímélet mellett sem menthetjük fel a szerzőt, hog) iránydarabja, melyet színre hoz, dráma legyen..." Ám az igazi tollharcokat Eötvös József regénye, A falu jegyzője (1845) robbantotta ki; Petőfitől az Összes Költemények, Szigligeti Edétől pedig legjobb népszínműve, a Csikós (mindkettő 1847) került a kritikai támadások kereszttüzébe. Egyszersmind a frontok is bonyolultabbá váltak. Az természetesnek tekinthető, hogy a konzervatív Honderű és Budapesti Híradó eszményítés nélkülinek (korabeli kifejezéssel: „aljasnak"), sőt a társadalmi osztályok közötti izgatás eszközének tekintette az említett műveket, ám az igényes Magyar Szépirodalmi Szemle hasábjain Erdélyi János és Pulszky Ferenc, a reformellenzék jelentős személyiségei emeltek szót — esztétikai érveléssel — az irány költészet ellen. Az utóbbi egyenesen „német ábránd"-nak nevezte Petőfi világszabadság-eszméjét, Eötvös regénye kapcsán pedig az öncélú művészet, a l'art pour l'art gondolatát fogalmazta meg — először a magyar irodalomban: „Nézetem szerint (. . .) a költészet önmagában végcél, s valahányszor eszköznek használtatik, nemes természete ellenszegül e szolgaságnak. . ." A bonyolult kérdéskört, politika és irodalom viszonyát árnyaltan, több szempontból kell megközelítenünk.
