Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

Az „ábrándok és tettek kora" után Alcímünkkel a Petőfi Irodalmi Múzeum előző, nagysikerű, a magyar irodalomnak 1817 és 1842 közötti negyedszázadát átfogó képes bevezetőjére utalunk vissza. A mellérendelés az 1840-es években az utóbbiak javára tolódott el. Abban a mértékben, ahogyan a politika kerekedett felül a reformok képviseletében, vissza-, pontosabban átvéve jogkörét és mozgásterét a művészettől, a nyelvkérdéstől, az irodalomtól, amelyekre azokat többször, legutóbb 1836, az első igazi reformországgyűlés kudarca után időlegesen átruházni kényszerült. Legjobb példánk erre az 1837 és 1843 között működött Athenaeum, a Petőfi első versét leközlő folyóirat lehet, élén a liberális irodalmi reformellenzék nagy triászával. 1836-ban leendő szerkesztői még politikai hírlap indítására kértek engedélyt — a vegyes tartalmú, szépirodalmat is közreadó Athenaeum és kritikai melléklapja, a Figyelmező ilyen értelemben kompromisszumos vállalkozás volt. Mégis: 1843. december 31-én Bajza József az utolsó számban nem egy megbukott sajtótörténeti jelenséget búcsúztatott, hanem egy feladatát betöltött, szükségszerűen átmeneti orgánumot, amely első évfolyamában Kölcsey Ferenc ParainesiséX közölte, és amely utolsó évfolyamában hazánkban elsőként publikált átfogó tanulmányt, Lukács Móric tollából, az utópista és szocialista eszmékről. Bajza mintegy visszaadta megbízatását, ráhagyva a szakosodó hírlap- és folyóiratirodalomra a továbbiakat: „Az Athenaeumnak előfizetők tekintetében csak a politika ártott, egyéb semmi nem. (...) így Garay Regélője s a Honderű megjelenése nem voltak igen észrevehetők az Athenaeum előfizetői számára nézve: de nagy mértékben a Pesti Hírlap, s általában a politikai ébredés, mely ébredésnek egyébiránt, mindamellett senki nem örvendett őszintébben, mint mi. Ez ébredés megtermendi gyümölcsét idővel még az olyan tartalmú lapokra nézve is, mint az Athenaeum. Egyes károk nem jöhetnek tekintetbe ott, hol az egész nyer." Ami a folyóiratok előfizetőit, az irodalom olvasóit, azaz az olvasóközönséget illeti, a reformkor embere 1842-ig megtanulta tisztelni, csodálni, átérezni az ábrándokat, de élete a hétköznapokban a hasznos tettek egymásutánjában zajlott, s a kettő között nem érzett ellentmondást. Dolgozott, építkezett, garasait vagy forintjait élére rakta, bevételeit és kiadásait pontosan vezetgette az azévi kalendárium lapján. Portájának, kisvárosi házának, városi lakásának kényelmét lassan gyarapodó javai szolgálták. A kispolgári életmódnak ezt a színvonalát a nemesi birtok jövedelmeitől nem támogatott, fiatal értelmiségieknek azonban ki kellett küzdeniük maguknak, mint a szellemi függetlenség anyagi létminimumát. Ismerjük Petőfi Sándor pesti lakásának (első igazi otthonának) és lefoglalt ingóságainak vagyonleltárát: Szendrey Júlia 1851-ben egy fehér-kék szövettel bevont kanapét, hat darab ugyanilyen huzatú széket, egy „zsellye-széket", egy zöldposztós íróasztalt és egy ernyős lámpát kapott vissza a császári-királyi főügyészségtől, de a Dohány utcai otthonból a sakk-készlet, a varróasztalka, a pipa és a játékkártya sem hiányozhatott. És hány Petőfi-műben bukkan elénk a családi béke és harmónia vágyott képe! Az ábrándoknak és tetteknek ez a szétválaszthatatlan, de az előbbiek javára eltolódó kettőssége jellemezte a korszak irodalmát. „Ábrándozás az élet megrontója" — írta Vörösmarty 1843-ban menyasszonyának, Csajághy Laurának a magyar irodalom alighanem legbőkezűbb jegyajándék-versében, és ez az óvó-védő megállapítás általában is igaz. Ugyanő