Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)
bomlásához, sőt a nemesség zömének kirekesztéséig, önző osztályérdekeik és szempontjaik miatt. Ezután már csak az erkölcsi megtisztulás útján való felemelkedésbe vetett hit marad, az 1847 eleji Jóslat Kölcseytől kölcsönzött refrénje („Mert még neked virulnod kell, o hon" — Kölcseynél az 1814-es Rákos nymphájához című versben: „De néked élni kell, o hon. . .") — vagy a hallgatás. Az epikában Arany János vállalkozott — kevéssé ismert Hermina című elbeszélésében — a téma feldolgozására anélkül, hogy határozott állásfoglalást vagy irányzatos mondanivalót követett volna. Galícia hívta életre Eötvös József történelmi modellregényét, a Magyarország 1514-ben címűt (1847) is, amelyben az író becsülettel szembenéz a forradalmi erőszak jogosságának nehéz erkölcsi kérdésével. Nemcsak a valós sérelmek, de a véletlen és a demagógia is feltüzelhetik a tömeget, amely elsöpri a filantróp főurat, Telegdy Istvánt, kényszerpályára állítja a politikusnak alkalmatlanabb végvári katonát, Dózsa Györgyöt, és saját ideológus-prófétáját, Lőrincet is rádöbbenti végül a követett forradalmi módszertan helytelenségére. „Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül. (. . .) meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek. Isten képmására teremte az embert, . . . hogyan legyen, hogy a világból, mely fölött az ember uralkodik, az isteni igazság örökre kizárva maradjon?" — mondja Lőrinc a regény zárójelenetében a polgár Szaleresi Ambrusnak. Ugyanakkor Eötvös — bár Galíciád falu jegyzője tipizáló ábrázolását a betyárnak kényszerített paraszt, Viola vonatkozásában tömegméretekben is igazolta — világos különbséget tett a politikus és az író feladata között. Az utóbbi munkájáról szólva, az 1847. július l-jén aláírt előszóban az irányzatosságot vallotta: ,,. . . nem lehet a költőnek feladata eltakarni a világot [= világosságot], melyet az [ti. a történelem] jelen viszonyainkra vethetne. . ." De ugyanitt hitet tett a történeti hűség, a források tisztelete mellett, a durva, közvetlen, művészietlen aktualizálás ellen: „. . . az olvasók egy része a régi hősök szájából saját nézeteit szereti hallani (. . .) Ha Dózsa alkotmányosság hőse gyanánt lép fel e kötetekben, hihetőleg több kedvességre számíthat. . ." A dráma is csak nagyobb időbeli átfutással válaszolhatott a Galícia-sokkra, de az élmény intenzitása ezekben sem halványult el. Czakó Zsigmond Leonájában (1846) nincsenek hősök, csak áldozatok, a konfliktus akár a Felhők-korszak Petőfijétől is származhatna: a vakhit és a mögötte rejlő társadalom egész szokás- és erkölcsrendszere Leona, a hajdani apáca személyében a remetekunyhóba és a következő nemzedék életébe is elhatol. Aquil, a természetben nevelkedett ifjú (Az apostol Szilveszterének elődje) csak három évet tölt el a társadalomban ahhoz, hogy vereséget, megaláztatásokat szenvedjen. A XIII. század Magyarországáról — a cenzúra kívánságára — Bizáncba áttett művet a közönség egyértelműen társadalmi drámának fogja fel; a Honderű egyenesen „vörössapkás [azaz jakobinus] drámaíró"-nak nevezte Czakót. Galícia hatása az is, hogy a történelmi témájú színművekből mindinkább eltűnt az azonosulásra alkalmas, pozitív hős: Czakó János lovag című drámája (1847) főszereplőjéül a királycsináló Palizsna Jánost választotta, az „élet angyal-ördögét", aki önmagával sincs tisztában, cselekedeteit nem motiválja lélekrajz, ellentétes személyiségvonásai hirtelen fordulatokkal csapnak át egymásba. A mindig naprakész Szigligeti életművében, a Mátyás fiában (1847) Corvin János még megelégszik az érdekegyesítés jelszavaival:
