Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

között született, bár van közöttük néhány korábbi, 1845 nyarára és kora őszére keltezhető. Ma sem látjuk-tudjuk másként. Valóban feltűnő, hogy az 1845 őszi és az 1846 eleji versek nagy része homogén tematikai-hangulati-érzelmi egységet alkot, ha nem is került be a Felhők közé. (Petőfi ciklus-alkotó elveit egyébként — és az a Felhőkről éppúgy elmondható, mint a két korábbi, szerelmi versfüzérről — mindmáig nem ismerjük, holott a címek helyett a számozás, mindhárom esetben, nagyon is tudatos komponálásra látszik utalni.) A F<?//iőX:-korszakban mélyült el Petőfi vívódó, önmarcangolóan önkritikus, mély hazaszeretete: ekkor kezdett igazán viszonyulni hagyományainkhoz, a történelemhez. A nemzetszintű közösséghez tartozás mellett változatlanul vezérmotívum a barátság, amely most már eszmeközösséget, bajtársi viszonyt is jelentett. Vers szólt A hütelen barátokhoz (1845. szeptember), kettő is üdvözölte a Pestre érkezett és irodalmi pályáját megkezdő Jókai Mórt (Egy fiatal íróhoz, 1845. szeptember; Jókay Mórhoz, 1845. októbernovember); a köszönet hangján szólt episztola Szemere Pálhoz (1845. novemberdecember); „a függetlenség hősét" siratja el a Vajda Péter halálára (1846. február). A változatlanul élő szerelemvágy a válság mélypontján megíratja Petőfivel a Tündérálom varázslatos, gyöngéd strófáit (1846. február), a földi szerelem tündéri apoteózisát, a. János vitéz epilógusának evilági változatát: A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja. A Fe/Ziofc-korszak elsősorban mégis a veszélyeztetett, szuverén személyiség válságát tükrözi, így a fővonal Az utósó ember (1845. szeptember) — a Hegyen ülök (1845. októbernovember) — az Almos vagyok és mégsem alhatom (1845. október—november) — Az őrült (1846. január) versvonulattal rajzolható meg. Maga a szűkebben vett ciklus ugyanebben a gondolat- és hangulatkörben mozog: a tagadás totális. Petőfi nemcsak a sztoikus életbölcseletet utasítja el magától (XI.), amelyet a nagy reformkori kérdezőversek mustrájában, a Vanitatum vanitasban Kölcsey ajánlott 1823-ban, hanem felszabadítja a romantikus képalkotás fantáziáját, a bizarr, a groteszk és a visszataszító irányába: a stílusirányzat lírai lehetőségeinek szélső értékeit keresi. Erre igen alkalmas ez a verstechnika, amely egyetlen szokatlan metaforát fogalmaz meg. A ciklusnak csaknem egynegyede ilyen forgácsokból áll, mint a IV. számmal jelölt: Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldus nyalja a rászáradt ételt! Felhasznál, megújít és elvet itt olyan műfajokat, mint a hajdan nagy sikerrel művelt bordal (XIII.); fonákjára fordul, mint embernek embertől való távolsága, az alföld képe (XVI.), de ugyanez áll a népköltészet egyéni módon továbbépített csillag-, madármotívumára is (I., VII., XXV). A Fönséges éj. . . kezdősorú, XLIV darabja a ciklusnak a romantika egész ábrázolásmódját kérdőjelezi meg rácsapó poénjával: