Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

A Felhők-korszak (1845—1846) Nagy, történelmietlen szemléletből fakadó tévedés lenne azt hinnünk, hogy a reformkor és irodalma, akár a beteljesülés éveiben, a fényes, eszmei menetelések, egyenesvonalú pályaívek időszaka. A megvalló, vállaló versek sorozatát mindvégig ellenpontozza a vívódó költemények vonulata, a „Mi az élet tűzfolyása?" (Kölcsey) kérdésfelvetése, az eszmék megvalósíthatóságának, a költő-próféta magányosságának firtatása, a cselekvés értelmének és korlátainak vizsgálata a gondolati költészet eszközeivel. (Kétségei persze nem véletlenül éppen azoknak lehettek, akik elkötelezték magukat a nemzet javára történő cselekvés, a küzdés, a haladás eszméje mellett.) Petőfi F«?//?ól'-korszaka nem hallgatási időszak. Láttuk, hogy a kiváltó mozzanatok (a kritikai támadások, a barátok pálfordulása, a szerelmi csalódás, a haza sorsán való aggódás és türelmetlenség) már korábban is megjelentek, sőt egy-egy költeményben össze is kapcsolódtak — arányuk azonban 1845 őszén kezdett ugrásszerűen megnőni. Augusztus 16-án és szeptember 6-án Császár Ferenc új minőségű, mert átfogó, kritikai támadást indított ellene négy kötete alapján. Októberben megjelent Nagy Ignác paszkvillusa, amelyben „tigrisköltészet"-nek nevezte Petőfi munkásságát. Novemberben a Magyarkák 1845-ben című, Lipcsében névtelenül megjelent, egyébként Császár és Kovacsóczy Mihály szerkesztette, az ellenzék egészét támadó röpirat költőnket is szerepeltette: „Szilaj csikó a honi poézis mezején, sem féket, sem kantárt, sem zablát, sem nyerget nem tud tűrni. Verset sokat ír; akár szabályosat, akár nem, az mindegy neki." Decemberben az Irodalmi Őr az Almaim című vers ellen szólalt fel. Petőfi szinte mindannyiszor versben válaszolt az őt ért támadásokra (A Honderühöz, 1845. augusztus; Gyalázatos világ, ugyanakkor; Császár Ferenc őnagyságához, 1845 szeptember). Barátai, eszmetársai is megszólaltak mellette, mint az Ifjú Magyarország volt tagja, a Szeverin néven író Dobrossy István, aki mindhárom támadásra felelt vagy Greguss Ágost, aki november 5-én Petőfi Sándorhoz című, baráti versét közölte a Pesti Divatlapban. A kritikai csatározások mindazonáltal új szakaszba léptek. Amint arra a Petőfi-ellenes cikkek egyenletes időbeli eloszlása is utal, a konzervatív kritika, irodalmat és politikát egyenlősítve, egyre kevésbé elégedett meg avval, hogy a liberális érvekből használjon fel egyet-kettőt. Császár — akár egy évvel korábban Szigligeti népszínműveiről írt és idézett bírálatában — most már Petőfit is, közvetve, a népfogalom és az osztálybéke áthágásával vádolta: „Póroknak, a pórok legalsóbb osztályának énekel többnyire a költő s nem a népnek; mert feledte: hogy a nép nem ugyanaz a betyársággal, az emberiség söpredékével." A konzervatív Honderű azonban, amely arisztokrata, apolitikus szellemi ízlés alá vonta volna valamennyi művészetet (a szerkesztő, Petrichevich Horváth Lázár maga is félarisztokrata volt), és amelyről mindenki tudta a reformkori Pest köreiben, hogy kormánytámogatással működik, gyakorlati tetteket is vállalt. Császár Ferenc személyében, aki művelt, de iskolás tehetségű költő volt, lírai ellenjelöltet véltek találni, mint ahogyan a divatlap mögött álló egyházi és főrangú körök 1845 őszén Gyülde néven szerve-