Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

„Mi boldog pestiek!" Petőfi 1844 februárjában érkezett — gyalog és koldusszegényen — az átnyomorgott debreceni tél után Pestre. Miután a kiadók egymás után hárították el az 1842 és 1844 között írt verseket tartalmazó vastag, negyedrét méretű füzetet, saját bevallása szerint, ,,a végső ponton állva, kétségbeesett bátorsággal" fordult kéziratával Vörösmarty Mihályhoz. Mióta kisdiákként (1833—1835), majd a Pesti Magyar Színház névtelen statisztájaként (1839) Pesten járt, nemcsak Petőfi érett magára hagyatkozható, öntudatos felnőtté, hanem megváltozott a város is, előrelépett a polgárosodás útján. Jogi értelemben Pest-Buda (sőt ebben az évszázadban egyre inkább Budapest) csak 1848-ban lesz az ország fővárosa, Petőfi munkaadó lapja, a Pesti Divatlap azonban már „Fővárosi nyílt hírek"-et közölt, a költő barátja pedig, a Kaján Ábel néven publikáló Pákh Albert Fővárosi újdonságok-rovatot vezetett a Pesti Hírlapban, és szinte prózai himnuszt intézett a városhoz: ,,. . .uszdája az értelmiségnek, rakodája az ipar- és kereskedésnek, gyüldéje a fénynek és gazdagságnak, csónakdája az anyagi és szellemi jólétnek, üdvleldéje a művészetnek, tanodája az életnek, óvodája a nemzetiségnek (...) szóval: Budapest szemefénye az országnak. . ." (1846) S ahogyan Széchenyi István csak részben megvalósuló álmaiban megfért egymással, sőt egymást feltételezve élt a leendő városközpontban az állandó híd, az ide tervezett Nemzeti Színház (helyére később a Magyar Tudományos Akadémia székháza épült) a gőzhajókikötő rakodópartjával, a gabonatőzsdével, szállodákkal — a kortársak írásaiban is együtt jelenik meg ipar és divat, kereskedelem és társasági élet, városrendezés és lakberendezés, születő nagyvárosiasság és megmaradt falusiasság. Olyan arányban és mértékben, ahogyan azt a szépirodalom és a kialakuló publicisztika műfajai lehetővé tették: háttérrajzként novellában és regényben, színi utasításként vígjátékban és népszínműben, kizárólagos témaként a vezércikk, a tárca, az életkép számára. Noha az utóbbiak atyamesterének a Tisztújítás szerzője, Nagy Ignác bizonyult, néhány költeményében Petőfi sem vonhatta ki magát a városélmény hatása alól, mihelyt sorsa némileg rendeződött. A Kedves vendégek és a tőszomszédságában, szinte párversként íródott^ boldog pestiek (1844. július) soraiban a frissen érkezettek elfogulatlan derűjével figurázta ki a két végletet: a várossal szembesülő parlagiasságot az előbbiben, a csődhöz vezetőén költekező életmódot az utóbbiban. Ez már a városlakó, szerkesztősegédi állást elfoglalt értelmiségi-polgárköltő hangja. A megváltozott, polgárosodó Pest közege lendítette át Petőfit is 1844 sorsdöntő tavaszán. Vörösmarty a versesfüzetet a Nemzeti Körben mutatta be, amelynek egyik alapítója és igazgatóválasztmányi tagja is volt. A pest-budai liberális értelmiségiek, művészek és polgárok asztaltársasága 1844-re már több mint 250 tagot számláló egyesületté fejlődött; elnöke szintén író, Fáy András volt, az igazgatóválasztmányban pedig ott látjuk Bajzát, Egressyt, Lendvayt, Eötvöst, Szigligetit és másokat. 1844 januárja óta saját határozatuk kötelezte őket, hogy általuk „főként oly ifjú írók, kik elmeszülöttjeiket — melyek pedig gyakran az irodalomra nézve nyereségül szolgálnának — az irodalom s olvasóközönség jeleni állapot-