Horváth Iván - Kőszeghy Péter: A reneszánsz és a barokk kora (1550–1750) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1986)

A barokk

Bethlen Miklós (1642-1716), Erdély kancellárja, császári fogságban írta meg emlékiratait. Az erdélyiek között kivételes műveltségű, világlátott főúr teológiai-etikai elmélkedésekkel — melyeken Szent Ágoston hatása érzik - vezette be munkáját. Önéletírásának első része meglepő olvasmány: a szerző olyan dolgokról is rendkívül részletesen és hitelesen szól, amelyekről nem szoktunk beszélni. A második részben már az eseménytörténet kap nagyobb hangsúlyt. Az irodalmilag nagyra becsült alkotás történeti forrásértéke sem lebecsülendő. Zrínyi haláláról általában Bethlen Miklós beszámolóját tartják a leghitelesebbnek. No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, lőve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lön a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum [végzet] egy Fóka nevű jágerét [vadászát], ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt. Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t.i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc [puska] kezében, Póka után elnyergele; egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg eg}' Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mű ott a hintánál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bement a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kell halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobb felől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lön az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóba kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatok, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. így lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé [szablya] lévén nála. Tótfalusi Kis Miklós (1650-1702), a híres betűmetsző és nyomdász a kálvinista provincializmust vádolta Mentségében. 48