Horváth Iván - Kőszeghy Péter: A reneszánsz és a barokk kora (1550–1750) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1986)

A barokk

Jegykendő a XVIII. századból. (Hímzett, lenbatisztból. H. 38 cm. Sz. 37 cm. MNM Te.xtilgyűjt. 54.654.) költő volt. Ezt tudtomra még nem mondotta ki senki: de alighanem érezte akárhány olvasója. Benne az eposzi tulajdonok sokkal alantabbi rendűek, hogysem őt kiválóan epikusnak ismerhetnők. Alkotni, jellemzeni nem tud, csupán a leírásokra van éles szeme. Ellenben lírai oldalát tárgyának mindig megragadja, objektív csak annyiban, hogy mást beszéltet. Ilyenkor igazi elemében látjuk: legszebb helyei ezek. Dallá olvad az elbeszélés, a párbeszéd hősei ajkán. Maga is érzi, sőt egyhelyt kimondja ezt. Mikor Wesselényi szemben van Máriával, ahelyett, hogy a szerelem tördelt szavait adná szájába költőnk, s tárgyilag beszéltetné őket, így ír: Le se veszi szemét szép ábrázatjáról, Mint a saskeselyű, mikor naphoz járul Örömest rózsákat szedne orcájárúl, Nem lehet: Énekét így kezde szájárúi: Szívem rejtekének tündöklő csillaga! Helena szépségű kedvemnek világa! Felderült napomnak nálad van világa! S új fénnyel tündöklő est-világossága! Hattyúi termeted mert, szívem, igen szép, Vagy is vidám, deli, egész testedben ép, Nyelved friss, eszed nagy, orcád is kedves kép, Magad keltetése szemeket fogó lép. Ha rózsám szépségét kezdeném számlálni, Ami benne tetsző, azt mind feltalálni, Aki azt meghallja, tudom, meg fog állni, Vagy, hogy többet halljon, nálam is fog hálni. Méltán mondja, hogy ének: mert ez nem beszéd, hanem dal. És így dalolnak Gyöngyösi személyei, szóval és írásban; így ő maga, mihelyt fölmelegül." 44