A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

JUHÁSZ FERENC HORGONYOK Én úgy szálltam mindig a képzőművészetben, mint madár a levegőben. Volt, hogy nyitott szárnyaimmal a kékség párahéjazatáig tolt egy vastag, forró levegő-örvényoszlop, volt hogy lejjebb szívott egy hatalmas hideg széltölcsér, volt repülésem, mint mozdulatlan toll-kereszt körözése a mozdulatlanságban. Ami maga volt a gravitációt legyőző szabadság. Műtárgyakat (festményeket, karcokat, szobrokat, metszeteket) sohase vettem. Valamennyit kaptam. Miért? Az életemért. Életrajzot kellene írnom, hogy azt a boldog-boldogtalan, konok és lángoló sűrű szövevényt, ami létezésem máig (a képzőművészetben is) elmondjam. Venni képet csak egyet akartam, Kondor Béla óriás-méretű zöld Csokonaiját, ami olyan volt, mint egy duruzsolásra-váró, vadászatra imádkozó Ájtatos Manó, Zöld Imádkozó Sáska léc-összesség, zöld vonalgótika áhitat, de K.B. azt mondta nekem nevetve: „Nincs neked annyi pénzed, Ferikém." (Nem is volt!) A történeti kor, amelyben éltem, megszőtte azt a szellem-hálót, amelynek egyik szála én voltam. Megszőtte: nem a gyötrelem és kiszolgáltatottság bőre alatt, nem a felszín alján, a bélésben, de a szigor tengerköde fölött. S ott csillogott, szikrázott ez a sűrű, bonyolult, mégis szabályos összetartozás-háló, mint méteres, mézes, harmatlisztes pókháló a tág bokorágak közt: az a megfenyíthetetlen teremtésszabadságból szőtt ragyogó szellem-ország, amely mi voltunk, mert mibelőlünk. Cinkos és tiszta boldogság volt ez, a kifeszülés országnyi radar-ernyője, amelyet az űr aranyujjai tettek hanghozóvá, jel-jegyzővé, amelyet a csillagok aranyujjai pengettek, mint egy gyönyörű citerát. Hova kössem hát emlékezetem mámor-hajóját? Lehorgonyzom, mint egy többárbócos vitorláshajót, mint egy gigászi vászonuborka léghajót. S a horgonyok emberszívből emberszívbe eresztve görbe aranytollaikkal. Szeretetből. Szeretet-láncon. 1. Hantai Simon Bián születtem. Ő is. Talán még rokonom is valahogy. Hantai Simon hat évvel idősebb nálam. Ő már képzőművészeti Főiskolás volt, amikor én még középiskolás. A Holczer-bolt előtti kőhíd párkányán ültünk, a kis-köz kőszánkóján, s hajnalig vitatkoztunk (nyár volt): Van-e Isten? S ha van, tud-e akkora sziklát teremteni, amit ő se bir fölemelni? Én 13 éves voltam, Ő 19. (Egyszer Meunben, tanya-házában kiterített a konyhaasztalra egy csomó papírost. Életrajz-kezdet volt. Sollers kérte tőle a Tel quel című folyóiratba. Nevetve olvasta: „Volt mellettem egy 13 éves fiú, Nietzschét fordított, a Zarahustrát. »Látom a nihilizmus árját dagadni a világon.« Ez az, mondta. Rilkét és Goethét fordított.") Vonattal járt be ő is a Főiskolára, Budapestre. Akkor éppen Greco áhítatában élt. Festményei Greco-vérszálkák alvadt szárnylövellése fölfelé. De hozta nekem haza a Főiskoláról az ezeroldalas (vagy több?) képzőművészeti történet-könyveket. Olvasni, nézni. Együtt voltunk állatgondozók az okkupáció alatt. 1945 után bejártam hozzá a Főiskolára. Enni, tanulni (Cs. Szabó László irodalom-órái!), ott láttam a Főiskola folyosóin Csontváry Kosztka Tivadar életművét. Általa ismertem meg az akkori vele-fiatal végzős festőket, szobrászokat (Reigl Judit, Zugor Sándor, Sjöholm Ádám, Böhm Lipót, Rózsa György, Fiedler és még mások.) (Katonaszökevények is együtt voltunk.) Aztán 1948-ban Rómába ment, ott vette meg egy festményét Norman Mailer, mikor megkapta a Pulitzer-díjat a Meztelenek és holtak című regényére. („A Tevere partján ültünk éppen, odajött a postás az értesítéssel," mondta Simon.) Aztán Párisba ment. S ottmaradt. Ott nyomor, majd André Breton. Breton felfedező nagy cikke róla. A szürrealisták. Max Jakob és a többiek. És Giacometti és Brancusi. Aztán a kitagadás. Aztán új rettenetek és remények. Szövetség (1956 után, mert miatta!) Georges Mathieu-val az inkvizió jegyében. Aztán új gyötrelmek és szerelmek: Bonnard, Cézanne, Matisse, Monet. Egyszer sétáltunk a Pigalle-on (1960-ban találkoztunk újra Párizsban.) Fáradt voltam. Láttam egy kávéházat. Mondtam, igyunk egy kávét ott. „Akarsz verekedni?" mondta, ott ül Breton és bandája. „Ha leülünk, rámszólnak, s abból verekedés lesz." Aztán csurgatás, csomagolópapírra-írás, leöntve arannyal, aztán a gyűrés (plie), kockák, szivárványos avarszőnyeg, fehér a fehérben, fekete a feketében. (Secesszió-gyűlölet!) Kalligráfia, sexe-prime (a vászonra lövellő festék-magömlés), csomózás, gyűrés, kihúzás, kaparás! (Jön a rózsaszín hab!) Hantai Simon (sváb) magyar származású francia festő. A Musée National d'Art Moderne katalógus-térképén önálló felhő mint a Francia Iskola folytatója Soulages, Poliakoff, Tal-Coat után - hosszú vonallal - Viallat-ig. (Közben Härtung, Degottex, Riopelle, Pollock, Rothko, Sam Francis.) Bizony könyvet kellene írnom Róla! Mert a Kleber galéria Hantai-tagjaként (vele s az igazgatóval, aki gyerekei keresztapja) megnézhettem minden képet, a szürrealistákat s a többieket, meg nála, műtermében, Meunben, meg Párisban. Ő mutatott be Samuel Beckettnek. S vele néztem meg százszor a múzeumokat, galériákat. S Nizzában (már egyedül, az óriás Matisse-kiállítást s a Maeght-Alapítvány Nizza fölötti házában a teljes Chagall-életművet s a ház kertjében a kétméteres Giacometti-szobrokat, a lefosztáshitű vékonyokat s Miro valóság-nagy márvány-rinocéroszait. S a Picasso-kápolnát, meg Matisse lila üvegablakát a templomban, amelynek lila tömbje (ha rásütött a nap), szinte betömte a gyóntatószéket. „Jön a szecesszió", mondta, a rózsaszín habgyürke, rózsakenet.) Most csak ennyit. És persze Hundertwassert, aki mezítláb járta Párist, hogy „érezze Franciaország talaját!" A francia földet. 2. Csernus Tibor Ezek csak kapkodó, gyors szavak. A jellemzés barlangjai, térvégtelenei mögöttük. De mit is tehetnék mást így, hirtelenül? Csernus Tibor pad-társam volt az első évben (vagy felében?) a Márvány-utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolában. Az Ő apja vasas volt, úgy tudom: kazánkovács. Az enyém kőműves, akkor már irodaszolga. (Hivatalsegéd). Mintha sűrű kövér ködön át látnám az akkor-időt. S csak a puha fehér tömbök mögött tudja köd-csönddé vakult fehér látásod, hogy mi van a ködön belül, sziklahegy, erdő, gémeskút, kőbánya, dombok, galagonyabokrok és vadrózsabokrok tüske-kazla, tövis-szökőkútja. 1942 volt. Háború. Azóta barátságunk. Testvér-azonos hűség. De szerettem a veleidőt! De szerettem náluk, előbb a Ménesi úton (édesanyja ott volt házmester), aztán a Dráva-utcai műteremben! Reggel, délben, délután, este, éjszaka. De szerettem a műte7