A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai
Vajda Júlia
POLCZ ALAINE / KÉT PORTRÉ Minden reggel első pillantásom Vajda Júlia egyik képére esik. Ennek a képnek története van. Ez az önarckép a lehetetlen dolgok védőszentjének tiszteletére készült, hálából. Belülről lángol, vörösben ég az arc, és csorognak a könnyei. Hosszú, szomorú orra van. A mű ikonosztáz részeként áll a szobámban. Ez az ikonosztáz népi üvegfestés, javarészt fogarasi iskola - nem tűr meg semmi mást maga mellett, csak Júlia önmagát megörökítő fájdalmas szentjét. Kérésemre annak idején öt formában jelenítette meg ezt a szentet. Az ötből ma már csak egyetlen egyet őrzök. Hogy miért? Mert Júlia gazdagsága végtelennek tűnt. Ha valaki elkérte tőlem valamelyik képét, odaadtam. Hány Júliaképet ajándékoztam el! Azt hittem, hogy halhatatlan? Hogy mindig adja majd az újabb és újabb képeket? Igen, ebben a hitben éltem. Meg aztán volt, hogy orvost kellett honorálnom valamelyik képpel. Ezen Júlia bosszankodott és nevetett, számára a pénznek nem volt jelentősége. Nemcsak képeket kaptam tőle, hanem gyönyörű művészi kerámia nyakláncokat, gombokat, brossokat is. Júliáék nyomorogtak. Abból éltek, hogy éjszaka Barta Évánál gombokat készítettek. Nappal alkotni próbáltak, festeni, szobrot formálni, írni, gyermekeket nevelni, élni. Rottenbiller utcai lakásuk szobái közül az egyik tágas átjáró volt, melyet néha ládákkal, szekrényekkel kettéválasztották, a másik kicsi volt és keskeny, s csak a harmadik számított igazi szobának. Ebben a lakásban laktak a nagymamával együtt nyolcan: Júlia a Vajda Lajos képhagyatékkal, Jakovits Józseffel és az ikrekkel, Verával és Ivánnal, Bálint Endre és Iri a fiukkal, Pistivel és a nagymamával. Ráadásnak ott volt Júlia öreg barátnője, segítője és keresztje, Hédi, aki többnyire csak nappal tartózkodott a lakásban, de akkor nyugtalanítóan. Ennyi ember ilyen kicsi és kényelmetlen helyen, ilyen alkotók így összezsúfolódva és összeszövődve. Egyszerre volt csodálatos és elviselhetetlen. Pezsgett az élet, a gondolat, a szellem, a munka, mindez állandó gyermekzsivaj közepette. Szinte kitüremkedtek és szétrepedtek a falak. Én pedig gyakori vendégként folyton kaptam és tanultam tőlük. Jakitól szobrot formázni, Bálint Banditól az igazi giccs értését és szeretetét, Júliától a modern művészet értését, alkalmazását. Mindezeknek köszönhetően tudtam már negyven esztendővel ezelőtt csoportos, játékos művészetterápiás módszert kidolgozni felnőtt elmebetegek majd súlyos beteg gyermekek számára. Mikor aztán Jaki és Bandi, hogy megélhessenek, az Állami Bábszínház alkalmazottaiként bábozni kezdtek, a bábozás és játék értelmét is tanultam tőlük. Bábteszteket állítottam össze. Férjemmel, Mészöly Miklóssal a Városmajor utcában laktunk tágas műteremlakásban. Kivételesnek mondható lakáshelyzetünk bántotta lelkiismeretünket. Ezért ha elutaztunk, kérésünkre Júlia maradt a lakásban. Itt egy pillanatra oxigénhez jutott. A hazaérkezés mindig ünnep volt számunkra. A földön, a bútorokon végig kirakva az itt készült képek. A Rottenbiller utca tenyészete után a Városmajor a megtestesült polgári rendnek számított Júlia számára. Ez a magyarázata a következő történetnek. Lakásunk egyik ajtaján lecsavarható kilincs volt, hogy az ajtószárnyak a nyitás után a falba simulhassanak. Egyik hazaérkezésünk után a kilincset többé nem lehetett lecsavarni. Lakatost kellett hívatnunk. „Hát persze, hogy nem lehet - oda van forrasztva" - mondta az iparos. Meglepetten néztünk egymásra Miklóssal. Csak egy esztendő múlva derült ki, hogy Julika forrasztotta oda, szeretetből, mert úgy gondolta, ebben a rendes lakásban a kilincs sem lehet rendetlen. Sokat mulattunk egy másik történeten is. Julika az újonnan megnyílt önkiszolgáló közértben vásárolt. Az eladók, akiket mi jól ismertünk, éberen figyeltek a lopások miatt. Egyszercsak odalépett Julikához az egyik alkalmazott, és megkérdezte, van-e a táskájában kávé. „Nem is tudom" - válaszolta Júlia, és az átlagosnál jóval nagyobb táskájában szorgalmasan keresni kezdett. Mivel az alkalmazott kérdésére nem adott tagadó választ, azonnal hívták a boltvezetőt, s kerítettek két tanút is. Közben Júlia befejezte a keresgélést, és megszólalt: „Sajnos, nincs." Mi nevetve faggattuk, hogy mégis mire gondolt, mit akarnak tőle a bolt alkalmazottai. „Arra gondoltam, hogy valaki rosszul lett, és reménykedtem, hogy táskámban akad egy kis maradék kávé, amivel segíthetek." Szegények voltunk mi is. Egy időben pénz- és ruhaközösségben éltünk Júliával. Folyton kölcsönkértünk egymástól. A tartozások összegét vagy az esetleges visszaadást egyikünk sem tudta megjegyezni. Sejtelmünk sem volt, ki kinek tartozik és mennyivel. Alakunk nagyjából egyforma volt. Ruhákat is kölcsönadtunk egymásnak, s ezeket is rendre elfelejtettük visszaadni, vagy épp a már odaajándékozottat kértük vissza. Egy idő után a ruhákkal kapcsolatban sem tudtuk, ki minek a gazdája. Ez a furcsa helyzet azonban soha nem okozott gondot számunkra. Júlia egyébként varrni is tudott. Volt idő, amikor órabéres házivarrónőként kereste kenyerét. Előfordult, hogy ruhám átalakítva került vissza hozzám. Ilyenkor mindig megkérdezte: „Nem baj?" Aztán figyelmesen megnézte, hogy áll rajtam az új forma. „A divattal ne törődj!" - mondta. Ne azt nézd, milyen a blúz, hanem hogy te milyen vagy a blúzban!"