A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Szentendrei művészek alkotásai S. Nagy János gyűjteményéből

VALLOMÁS MAGAMRÓL Hogyan lesz egy gyógyszerkutató vegyész műgyűjtő? Egyáltalán: hogyan válik valakiből gyűjtő? E kérdésekre szeretnék néhány gondolatsorral válaszolni. A tudomány és a művészet találkozása egy elmén belül ritka élmény! A Gondviselés, mások által a sors vagy a szerencse adhat ilyet. A mai elégedetlenkedő világban furcsának tűnhet, de eddigi életemre visszatekintve azt mondhatom, szerencsés vagyok. A hivatás sorsszerűen a kémia irányába sodort; kémikusnak készültem, és az is lettem, méghozzá kutató. A szegedi egyetemen első mesterem dr. Kocka Károly, a később tragikusan elhunyt zseniális szerves kémikus volt. Ő indított el pályámon. így életem első és második harmadát a kémia rejtett birodalmában töltöttem itthoni és külföldi intézetekben. Közben a zene is vonzott. Már gimnazista koromban foglalkoztam vele, s egyetemi tanulmányaim alatt sem lettem hűtlen hozzá: a szegedi konzervatóriumban hangszeres zenét tanultam. Életem utolsó harmadát a festészet tölti ki. Ezt az érdeklődést, vagy ha úgy tetszik, szenvedélyt mindig egy adventúra and challenge-nek, azaz kalandnak és kihívásnak tekintettem, melynek révén egy más világba juthatok el. Az élet nagy ajándékának tekintem, hogy a tudomány és a művészet mint az emberiség két legfontosabb tevékenysége megérintett, s hogy valami aprót alkothattam is az előbbiben, s hogy valamennyit szintén sikerült tennem a művészet érdekében. Hogy valójában mennyit, azt gyűjteményem most bemutatásra kerülő darabjai dönthetik el. A kérdés azonban újfent föltehető: hogyan és miért lettem gyűjtő? Erre magamnak sem tudok válaszolni. Vannak az életben hóbortok és szenvedélyek, melyeknek okai szinte megmagyarázhatatlanok. Nem tudom, miért szerettem bele a festészetbe, és azt sem tudom, hogy ez a szerelem mikor kezdődött. Minden komolyabb előképzettség nélkül kezdtem képeket vásárolni. Első szempontként az emocionális tetszés, másodikként az ár játszott szerepet. Az utóbbi mint limitáló tényező ma is behatárolja gyűjtői tevékenységemet. Emlékezetem szerint 1978-ban vásároltam először egy kis Deli Antal-tusrajzot a BÁV egyik üzletében. Azután a vis intertiae vitt tovább. Véleményem szerint a műgyűjtés mint szenvedély nagyrészt örökletes tulajdonság. Az én esetemben is családi tradícióból fakadt. Anyai nagyapám, Stocker István gyűjtőszenvedélye és édesanyám szépérzéke és ízlése indított el e pályán. Természetesen a saját indíttatás is szerepet játszott: a képzőművészet, elsősorban a festmények iránti szeretet. Hozzájuk fiatalkoromtól kezdve vonzódtam. Ösztönösen fordultam a festészet felé, hiszen kezdetben a színek izgattak leginkább. Mindamellett a régi művésztelep néhány alapítójával való ismeretségem is nagyban hozzájárult, hogy megszerettem a szentendrei festészetet, és elkezdtem gyűjteni a műveket. A gyűjtés kezdeti periódusa után művészektől, barátoktól is komoly ösztönzést és tanácsokat kaptam, de a végső ítéletalkotás általában az enyém volt. Szánthó Imre (1925-1998), a nemrég elhunyt festőművész, a szentendrei festészet garabonciása volt az, aki az első lépésektől kezdve buzdított, figyelemmel kísérte tevékenységemet, és sok hasznos tanáccsal támogatott. A jelenben Deim Pál a mentorom. Bátorít, kritizál, és néha elismeréssel is adózik, látva mindazt, amit a régi szentendrei művészek alkotásainak felkutatása és e mesterek munkásságának elismertetése érdekében végzek. Úgy gondolom, a szentendrei festészet megértéséhez nem elegendő csak a lexikális tudás. Érezni is kell a környezet hatásait, benyomásait. A műgyűjtőnek is szüksége van valami hasonló érzésre vagy fölismerésre, hogy tevékenységének célját hozzákapcsolhassa valamihez. Ez lehet a hely szelleme, egy adott korszak stílusirányzata. Engem is hasonló intuíciók, érzések inspiráltak, de a művészet szeretete volt az elsődleges és meghatározó gyűjtőszenvedélyem kialakulásában. Régen - a háború után is még sokáig - a szentendreiek számára természetes jelenség volt az utcákon városképet festő művészek látványa. Ez hozzátartozott a mindennapokhoz, színfolt volt a város életében. Családom az itt munkálkodó művészeket mind ismerte, a legtöbb mesterrel baráti viszonyban is volt. Jómagam csak néhányukat ismertem ifjúkorom óta, a névsor azonban így is impozánsnak tűnik: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Czóbel Béla, Conrád Gyula, Deli Antal, Érchegyi Irén, Kántor Andor, Modok Mária, Ónodi Béla, Szánthó Imre és egykori rajztanárom, Szösz Jenő. Talán azt is mondhatnám: beleszülettem a szentendrei festészetbe. Amikor gyűjteményem bemutatását tervezve Csaplár Ferenccel, a Kassák Múzeum igazgatójával történt egyeztetés kedvezően zárult, és a kiállítás megrendezésére a végleges igent írásban is megkaptam, kissé elbizonytalanodtam. Gondolataim akörül forogtak, vajon elég erős-e ez a gyűjtemény egy múzeumi bemutatásra, továbbá egy igényes katalógus előállítására a szükséges anyagiakat elő tudom-e teremteni. Végül fejest ugrottam az egészbe, mondván, lesz, ahogy lesz. A vállalkozás más okból is kockázatosnak tűnt. Gyűjteményem ugyanis nemcsak a festőkhöz fűződő kapcsolataim, hanem a képek témái miatt is személyes jellegű. Értékítéletemet a képek megszerzésekor érzelmek, emlékek is befolyásolták. A kiállításon látható városképek gyermekkorom egykori színhelyei. Ezek ma már csak egy álomvilág részletei. Onódi Béla Szentendrei táj című festményén szereplő jegenyefákra mint a messziség csodáira tekintettem eszmélésem, a világégés idején, 4-5 éves koromban a Bükköspatak partján. A fákon akkoriban sárgarigók fészkeltek. Énekük ma is fülemben visszhangzik. Gyermekkorom céltalan bolyongásai a város minden évszakában, nyáron a 3