A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Külföldi művészek alkotásai magyar írók gyűjteményéből

KALÁSZ MÁRTON BLACK HOLE 1994 végén a stuttgarti magyar kulturális intézet éléről el kellett jönnöm, négy esztendőm is lejárt, további időre senkinek nem is jutott eszébe módot adni. Hogy közben elkezdett könyvemhez még kutathassak, anyagot gyűjthessek, váratlanul német ösztöndíjat kaptam, egy esztendőre szólt. Az ösztöndíj összege persze arra, hogy valamelyes rendben ottmaradhassunk feleségemmel, lakjunk, fönntartsuk magunkat, nem lett volna elég. Ekkor hívott föl telefonon Gerhard Walz ismert vállalkozó, aki feleségének, Gerlinde Walznak évekkel korábban galériát nyitott a város egyik legbensőségesebb kerületében, Degerlochban - az AL Galériának a mi időnkben már híre volt, s hogy mi is jártunk rendszeresen kiállítás-megnyitókra, sőt egyiket magam nyitottam meg, annak külön oka volt. Gerlinde Walz nemcsak azzal szerzett a galériák világában nevet magának, hogy mindig színvonalas, jó kiállításokat nyitott, hanem ő volt, aki a kilencvenes években Stuttgartban, egyáltalán Németországban rendszeresen adott otthont magyar képzőművészeknek, egy-egy festőnket, mint pl. Bartha Lászlót, évente meghívott - de hosszabb-rövidebb időre kinttartózkodásra is lehetőséget adott azoknak, akik körébe tartoztak. S valószínűleg az egyetlen galerista volt a világon, aki függetlenül a megvásárolt mű sorsától, előre fizetett. Nagyvonalúságára jellemző volt az abszolút bizalom, de olyan gesztus is, amilyet őrzök is emlékezetemben mindmáig. Nem irántam, csupán közvetítő voltam. Gerlinde Walz fölhívott az intézetben, segítségemet kérte - tudnék-e mondani valakit, aki egy tizenegy esztendős diákot matematikából őszre fölkészítene pótvizsgára. A baj csak az, fűzte hozzá, a fölkészítőnek magyarul kellene tudnia. Ő természetesen nagyvonalúan díjazná, akit ajánlani tudok. A bukott diák egyik jeles festőnk kedves és okos kisfia volt, s a magyar építészhallgató nagy élvezettel „felsőbb osztályba" juttatta szeptemberre a fogékony Dávidot. Éppoly természetes volt aztán, amikor 1994 végén el kellett hagynunk addig hivatalos lakhelyünket, Gerlinde és Gerhard Walz a degerlochi galéria-épület egyik emeleti lakásába költöztetett bennünket. Nem volt értelme sem szemérmességből, sem udvariasságból tiltakoznunk, viszonyunk hozzájuk annál természetesebb is volt. Részt vettünk a galéria mindennapi életében, segítettünk, ha kellett, szöveget fordítottam, egy Bartha-katalógushoz előszót írtam - s napi játszótársai is voltunk, őrzői is akár a két Walz-gyermeknek, Alexandernek és Laurának, az ő nevük kezdőbetűjéből lett különben a sokak által eleinte talányosnak vélt AL. A mellettünk levő másik kis lakásban budapesti diák lakott, Gerhard Wlaz magyarországi vállalata egyik vezető munkatársának fia. A Walz Galéria tárlatnyitói mindig nagyon ünnepiek voltak, jó hangulatukról, bőségükről híresek, tehát zsúfoltak. Közben azonban alig valaki látogatta a termeket - úgy tűnt, Gerlinde Walz különösen nem is firtatta, el tud-e adni valamit a képekből. Rendszeresen eljárt azonban nemzetközi vásárokra, Düsseldorfba, Frankfurtba, Baselbe, Bolognába, máshova, s megtudtuk, ott néha igen sikeres volt. Egy magyar származású wiesbadeni galéria-tulajdonosnő viszont rendszeresen megjelent, néha én kísértem végig a tárlatokon. Akik rendszeresen eljártak hozzánk, azok képzőművészek voltak, festők elsősorban. Márkos András, Erdélyből áttelepült s a Stuttgarttól nem messze, Calwban élő festő szervezte az AL köré a Die Gruppe nevü csoportot, a közeli Leonbergben egy furcsa épületben, talán gyár lehetett előtte, Walzék jóvoltából amolyan kiállítótermet, műhelyt is nyithattak. Frederick Bunsent, a csoporthoz tartozó, valamikor az Egyesült Államokból idetelepült festőt már az intézetből ismertük, sok kortárs festőt kiállítottunk, s ő pl. Kokas Ignác képein föllelkesülve megnyitóként hosszú, izgalmas gondolatfejtésbe bonyolódott, a művészt is, a jelenlevőket is teljesen magával ragadva. Frederick hetenként egyszer megjelent Degerlochban, ezt, azután, hogy a galériába költöztünk, mi is örömmel vettük. Winnendenből, egy közeli kisvárosból jött, ott volt háza, családja, műterme, legjobb úton az elnémetesedéshez. Stuttgartban végezte a képzőművészeti főiskolát, Winnenden, régen Winnenthal, a német irodalomtörténetben is helyet foglal, híres elmegyógyintézetében töltött közel egy évtizedet Nikolaus Lenau, a hozzánk, magyarokhoz is közelálló romantikus költő. Frederick névazonossága nem véletlen, ő a Bunsen-lámpa világhírű föltalálójának leszármazottja. Frederick, nyilvánvalóan Márkos Andrással való barátsága miatt is, nagyon vonzódott a magyar nyelvhez. Arra ugyan nem mert biztatni bennünket, beszéljünk előtte maFrederick Bunsen: Fekete lyuk /1995 13