A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai
Külföldi művészek alkotásai magyar írók gyűjteményéből
rány keletkezett, s külön zűrzavar az ott maradt művek tárolási kötbérei miatt. Mivel itthon sem tudtak az „intézkedésről", a folyóiratok a teljes művészgárdára készültek. De lecsapott a vasököl. A Kortársba írott cikkemet letiltották, és mindenütt szelektáltak. Ám én voltam olyan dühös és elkeseredett, hogy a Műgyűjtőben üresen hagyattam a kitiltott művészek helyét. Természetesen azonnal kirúgtak. Az összeráncolt szemöldök árnyékában kezdtek elsorvadni francia kapcsolataim. Ezután már csak a három évenként kiváltható turista útlevél vagy az egyre erősödő nyugat-német kapcsolataim révén juthattam át a barátaimhoz. Mindig öröm volt - és egyúttal fájdalom a következő évek előrevetülő hiányérzete miatt. És mindig egy-egy ajándékba kapott kép, grafika a papírbőrönd tetején, gondosan becsomagolva. 1971-ben szabadúszó lettem, nem akartam elviselni a sorozatos kirúgások megaláztatását. 1980-ban, a lassan fellazuló „gulyáskommunizmusban" vállaltam újra állást: a Hungarian Book Review / Bücher aus Ungarn / Le Livre Hongrois szerkesztését. Időközben azért sikerült Hajdútól, Szenestől, da Silvától és másoktól ajándék műveket eljuttatni a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe, vagy a Műcsarnok nagy kiállításaira. A lap szerkesztőjeként a Vörösmarty téren bekerültem a könyvkiadók körébe. Sokáig könyörögtem a Corvinánál, ne hagyjuk magyar monográfia nélkül meghalni az egyre idősebb Szenest. A szerkesztő meg is kötötte velem a szerződést: 100 oldal szöveg, a képanyagot én hozom - 9 000 forint honorárium. Útiköltség, szállás, napidíj? Az nem érdekli, az az én dolgom. 1983-ban németországi irodalmi estek pénzéből sikerült eljutnom Árpádhoz. Kértem: szerezzen egy kazettás magnót a több napos interjúhoz. Kimentünk a vidéki házukba. Az ellenszenves Manuel (sofőr és - kitűnő szakács) állította be az általam először látott masinát. (Úgy volt ez a da Silva-Szenes párosnál, hogy a nő a portugálokat szerette, ajnározta, ajándékozta, Árpád pedig a magyarokat. Mindeközben élesen figyelték egymást - és a kedvezményezetteket is.) Három napon át kérdeztem az akkor már nyolcvan fölötti, fáradt, nekem oly drága, szinte apai szerepet betöltő, kicsi öreget (apám 80-ban meghalt). Befejeztük a munkát. A búcsúzásnál úgy szorítottam, hogy féltem: baja esik. Aztán hazajöttem, a gépírónőre bíztam a kazettákat. Négy dupla oldal suttogás - Manuel rosszul állította be a hangerőt. A gépírónő küszködött: 100 oldal töredék. Az emlékekkel kiegészítve 39 oldalt tudtam megmenteni. Nem lett belőle Szenes-monográfia. Kevés vigaszt jelentett, hogy közben mégis sikerült itthon összehozni neki egy kiállítást. Ám Árpád már nem jöhetett: túl öreg, túl beteg volt. Közös titkáruk képviselte őket, egy elegáns hiéna. (Az volt az érzésem, hogy az aranyszívű Rosarión kívül mindenki kirabolta a gyermektelen házaspárt.) Vieira da Silva: Cím nélkül /1958 11