A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet Matzon Ákos gyűjteményéből

20. SZÁZADI MAGYAR MŰVÉSZET MATZON ÁKOS GYŰJTEMÉNYÉBŐL Csak ülök és mesélnek. Az engem körülvevő festmények, szobrok mesélnek, reakciókat kiváltva kifogyhatatlan párbeszédet folytatnak velem. Csak ülök, és ... semmi nem jut eszembe. Nem egyfajta üresség ez, hanem ellenkezőleg, a benyomások, emlékek, gondolatok tömege, melyből nem tudnék hirtelen kiemelni egy domináns gyűjtői vezérelvet. Talán mégis: a gyűjtés lényege annak varázslatos irracionalizmusában rejlik. Megkísérlem pár gondolattöredékkel felvázolni gyűjtői „ars poeticámat", és ugyancsak röviden úti kalauzt adni az összegyűjtött sokszínű anyaghoz. A gyűjtők vallomásaik végén szokták megköszönni társuknak az önzetlen, odaadó stb. segítséget. Jelen esetben ez előre kívánkozik, ráadásul a gyűjtemény elnevezése is korrektül így szólhatna: Matzon Trudi és társa, Ákos gyűjteménye. Akárhogy is van a cím, ez a gyűjtemény kettőnk együttes, összefonódó szándékából, igyekezetéből, szeretetéből alakult, született. Mi a gyűjtés, miért gyűjt valaki, mi a célja? - ezekre kellene valamiféle elfogadható választ keresnem. E kérdésekre még soha senkinek semmiféle objektív vagy racionális módon nem sikerült válaszolnia. Valószínűleg azért, mert nem is lehet, bár sokan kíváncsiak e titokra. Már az első mondatban elárultam magam, idegen tollakkal ékeskedtem. Igen, az elbirtoklás szellemi és tárgyi értelemben, bármennyire vitatható vonás, az egyik motivációja a gyűjtésnek. Az én személyes, gyűjtői lényem már kamaszfejjel kialakult. Saját szobácskámban (mintegy 5 m

2 alapterületű volt) a teljes falat egy fotókból, reprókból és rajzokból, festményekből összeállított „ikonosztáz" borította. Semmiféle előképe nem volt ennek; azóta sem láttam ilyet, ennyire tömény koncentrációját a képi sokszínűségnek. Utólag azt mondhatnám, hogy ez az 50-es, 60-as évek fordulóján egyfajta posztmodern lázadás volt. Nagyon bánom, hogy nem dokumentáltam, nem fotóztam le. Ebből a tettből, élményből eredeztetem gyűjtésünket. Amire hallatlan erőfeszítések és nélkülözések árán felépítettük saját otthonunkat, elegem lett a külső világból. Kötelességszerűen végeztem tanári munkámat, utáltam az igen buta, langyos, hazug stb. diktatúrát. Mintegy újrafogalmazva a fiatalkori magánideákat, elhatároztuk, hogy egy színvonalas mikrovilágot alakítunk ki. Egyfajta offenzív védekezés volt ez, fokozatosan megvalósuló cél a sivárság, butaság ellenében. Mára úgy tűnik (legalábbis számomra), hogy ezeknek az érveknek az érvényessége a diktatúra megszűntével nemhogy gyengült volna, inkább erősödött, sajnos. Ebben a teóriában rendkívül fontos annak tisztázása és kiemelése, hogy itt nem bezárkózás történt, hanem egy olyan klíma kialakítása, amellyel fel lehet töltekezni, és segítségével a szépért, jóért, hitért, kultúráért, erkölcsért (ezek nem elavult fogaimaki) eredményesen küzdeni. Még valamit kell - kellett előzetesen tisztázni. A mi gyűjteményünk kizárólag esztétikai mércével mérhető mérendő. Semmiféle merkantil szempont nem játszott, játszik szerepet. Egy jó szitanyomat Z-től ugyanannyit jelent, mint egy jó olajkép Y-tól. Nos e mondat tartalmával jelentkeznek a gondok, ugyanis ez így legtöbbször nem igaz, hiába szeretném. Az a bizonyos olaj (nekem - nekünk) ha nem is az értéke miatt, de személyessége, az emberi hibáktól nemes kézi munka, a valóságos anyag miatt mégiscsak többet jelent. A merkantil szempontok kizárása egyébként nagyon egyszerűen történt: mindig is szegények voltunk - vagyunk, tehát nem voltunk képesek pénzt áldozni a gyűjtésre. Saját műveimtől váltam meg egyegy új kép megszerzése érdekében. Külön öröm és élmény volt számomra, számunkra, hogy pályatársaim (az idősebbek és a fiatalabbak egyaránt) egy régi tradíciót folytatva készek voltak a műtárgycserére. A gyűjteményünk részévé vált művet már csak ezért sem bocsátjuk áruba, bár be kell vallanom, nehéz helyzetben már erre is rákényszerültünk. A mára terjedelmes és konstans gyűjtemény későbbi sorsa egyelőre nem foglalkoztat. Csaknem 130 művésztől van festményünk, grafikánk, szobrunk vagy érmünk. E műtárgy-együttes fő jellemzője a heterogenitás és homogenitás szinte magától létrejött érdekes egyensúlya. A műveikkel gyűjteményünkben szereplő művészek első csoportját Matzon Frigyes és társai, barátai, kollégái, tanítványai alkotják. Matzon Frigyes - édesapám - életműve 1936 és 1986 között jött létre. Olyan 50 év volt ez, amire sok mindent lehet mondani meg is teszik - csak azt nem, hogy egyenletes, folyamatos lett volna. Édesapám Sidló Ferenc tanítványa, majd tanársegéde volt, kétszer római ösztöndíjas. Szerepelt a Velencei Biennálén a klasszikus nemzeti szobrászat elkötelezettjeként. A háború után teljesen diszkreditálva, magányosan dolgozott. Elvont, redukált megfogalmazás jellemzi ekkori plasztikáit. Szobrait agyagból mintázta, majd kőbe, főleg márványba faragta. Az ötvenes évek végétől újra tanított. A Várpalotai Múzeumban az életműve javát felvonultató állandó kiállításon, a Matzon Frigyes gyűjteményben láthatók szobrai. „Római iskolás" kollegáinak akiknek java részét személyesen gyerekként ismertem is munkái gyűjteményemben az első „klasszikus" csoport: Gáborjáni Szabó Kálmán, Molnár C. Pál, Pleidell János, Boross Géza, Jálics Ernő festményeit, grafikáit édesapámtól örököltem. Ide kell szomorúan és dühösen illesztenem a kultúra mai szomorú hazai állapotáról egy gondolatot. Matzon Frigyes 1936ban készült, díjazott és a Nemzeti Szalonban kiállított két teljes méretű aktszobrát - Ádám és Éva - tökéletesen dilettáns designerek szocreál szobrokként mindenféle szakmai kontroll nélkül kiállították, és „50-es évek közepe" dátummal a szocialista realizmus „jellemző" műveiként mutogatják, miközben ő és a diktatúra dühödt ellenségek voltak. Édesapám nemhogy nagy köztéri szoborra, de még éremre sem kaphatott megbízást. A következő, sajnos kicsi, nem teljes létszámú csoport, akiknek művei csak mintegy jelzésszerűen vannak jelen, klasszikus modernek, az európai iskola művészei és szellemi vonzáskörükhöz tartozó mesterek: Barcsay Jenő, Barta Lajos, Bene Géza, Gadányi Jenő, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Korniss Dezső, Marosán Gyula, Schubert Ernő. Amikor tudatosan kezdtem érdeklődni a kortárs modern művészet iránt, úgy gondoltam, hogy először a mai modernek hátterét, forrásvidékét kell megkeresnem magamnak, és bemutatni, amenynyire tőlem telik. Ezek tehát már igazi tudatos és személyes vonzalmak voltak. Itt szintén ki kell térnem egy jelentős momentumra. Ez a művészet, melyet én, igaz, lazán és szakszerűtlenül, de konstruktívnak neveznék, édesapám szemében nem állta meg a helyét, így vele szemben is meg kellett küzdenem véleményem igazáért. Elementáris váltás volt ez, mert addig a falon főhelyen például Molnár C. Pál függött, azután pedig Kassák Lajos. Itt generációk szocializációja és szellemi vezérfonalai közötti antagonisztikus ellentétek vetődtek fel és szikráztak sokáig - én azonban makacsul (és önfejűen) kitartottam. A szellemi muníciót ehhez az építészeti tanulmányok biztosították. Még valamit a „konstruktív" fogalomhoz. A művészettörténészekkel (a bölcsészekkel) szöges ellentétben én nem a szónak a XX. századi művészetben mozgalomként betöltött szerepe szerint, hanem építőművészeti (műszaki) összefoglaló fogalomként gondolom és használom e szót. Az építészetben akkor használják e fogalmat, ha például egy épület tervezése-építése során a szerkezet a többi hasonlóan lényeges összetevőhöz képest domináns elvként szerepel. Tehát a dolgok szerkezeti felépítettsége mintegy átjön, és egyfajta logikát, rendet sugall. Ez a téma azért is érint érzékenyen, mert engem mint építészből lett festőt is néha tudatlan és csak a fiókba rendezendő