A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai
Fekete világ. Jürgen Waller képei
FEKETE VILÁG Jürgen Waller képei ÚT A FEKETÉHEZ ÁLLOMÁSOK ÉS KÖRÜLMÉNYEK Jürgen Waller 1982-ben a berlini Kunsthalle által rendezett nagyszabású önálló kiállításon olyan művészként lépett a nyilvánosság elé, akinek munkássága szoros összefüggésben áll életének állomásaival. Waller a düsseldorfi művészeti akadémián elkezdett tanulmányait hamar félbeszakítva 1960-ban Franciaországba ment, lakhelye mindenek előtt Vallauris és Párizs lett. E korszakban keletkezett művein szinte teljes egészében és közvetlenül érzékelhetők Franciaország akkori politikai viszonyai, társadalmi konfliktusai: az algériai háborútól az 1968. évi párizsi eseményekig. A képeken szereplő alakokból - súlyos testek, útépítőmunkások, földművesek és piacozó asszonyok - nem nehéz fölismerni, hogy a festő az akkori politikai küzdelmekben melyik oldalon állt. Ennek az első alkotói korszaknak a műveit komorság és szimbolikus jelentésű lehangoltság uralja, ugyanakkor fölfedezhető Picasso és Léger hatása is. E festészet jellegének kialakulásában fontos szerepük volt az alkotó személyes körülményeinek is, azoknak a nehéz, sőt gyakran kaotikus viszonyoknak, melyek között ez idő tájt Waller létezni kényszerült. Valamiféle művészies, differenciált kifejezési formára eleve nem volt lehetőség. A festőnek hozzávetőlegesen négy vagy öt szín állt rendelkezésére. Gyakran a vászon is hiányzott, helyette be kellett érnie a sokkal olcsóbb kóccal vagy farostlemezzel. Még az első hivatalos elismerés, Argenteuil város 1963. évi „Fiatal művészet" I. díja is inkább csak szakmai sikert jelentett, jövedelmet alig. Waller 1968-ban Berlinbe ment. Nem azzal a szándékkal érkezett, hogy hosszabb ideig itt maradjon. Ám a városban különleges viszonyok közé került. Az akkori Nyugat-Berlin volt Németországban e korszak társadalmi konfliktusaival kapcsolatos legfontosabb események színhelye. Waller tíz esztendeig maradt itt, és „politikai festő" lett belőle, mint a korabeli sajtó írta: „Keleten és Nyugaton egyaránt az egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb baloldali elkötelezettségű politikai festő". Az 1969-ben festett Felkelés immár félreérthetetlenül baloldali elkötelezettségű, az állásfoglalást nyíltan vállaló művész alkotása. Ugyanilyen jellegű kép A lövés is, melynek a gyilkos által fenyegetett férfialakjában Waller jól felismerhetően önmagát örökítette meg. Waller a berlini „kritikai realisták" egyikeként nemcsak a helyi viszonyok, feszültségek érzékeltetésére vállalkozott: beépítette műveinek világába a távoli országokban történteket is. Az 1972-ben festett A diktatúra utolsó napjai című képen például Franco óriásira növesztett alakja látható a felbomlás állapotában, az Hommage à Victor Jarra című festményen pedig a chilei főváros, Santiágo sportstadionja, a labdarugó-világbajnokság egykori színhelye, ahol a népi énekes Victor Jarra Pinochet fogdmegjei által széttaposott gitárja fekszik a küzdőtéren. Waller a képek tanúsága szerint mindig olyan szimbólumok megragadására törekedett, melyek az aktuális eseményeknek általános érvényű jelentést kölcsönöznek, és egyúttal jeladássá válnak, állásfoglalásra való fölhívássá. A brémai Képző- és Zeneművészeti Főiskolára történt meghívás révén 1977-ben Waller életének újabb korszaka kezdődött. A professzorrá kinevezett festő alighogy megérkezett, máris beleártotta magát egy politikai jellegű ügybe. 1977 végén a helyi politikusok egyike, Bernd Neumann a költő Erich Fried felolvasóestje kapcsán kijelentette: „Ilyen könyveket inkább a tűzben szeretnék látni." Waller az eset hatására készült - és „1933-1977" évszámmal ellátott - festményén fekete alapon könyvpiramis, mellette tűzgyújtásra előkészített, nyitott gyufásdoboz látható. A közvetlen aktualitáson túl - a fent nevezett politikus megnyilatkozása idején a főiskolán is lezajlott egy vitaa kép szimbólum: jól ismert történelmi eseményre emlékeztet, a nácik által 1933-ban elkezdett könyvégetésre. Waller főiskolai professzorként is a viszonyokat kritikusan szemlélő kortársunk maradt, nem vált belőle a szakmán kívül semmi mással nem törődő „akadémiai tanár". Erről tanúskodik egy másik 1979-ben festett műve, a Rudi Duschke halála című kép. Ennek egyik alakja, a háttal álló, overállos férfi maga Waller, amint meghajol a halott egyetemista-forradalmár előtt, meggyászolva tragikus halálát. A fasizmus ellenfeleinek és áldozatainak című alkotással, e monumentális tiszteletadással Waller a lehető legszélesebb nyilvánosság elé lépett: a Hitler-háború egyik bunkerének 23x19 méteres falára alkotta meg művét. A helyi viszonyok késztették erre, s ő baloldaliként nem habozott ismét beavatkozni. Félreérthetetlen nyíltsággal, mindenki számára olvashatóan tette ezt: a mű brémai szemlélői saját történelmükre ismerhettek, a képet szegélyező, keretszerű falfelületen ugyanis nevek sokaságát örökítette meg a művész. Waller professzor már évekkel ezelőtt elment diákjaival a brémai kikötőmunkások negyedébe, hogy ott lakók elbeszélései alapján ismerhesse meg a városnegyed történetét. E tapasztalatok alapján készítette el az 1902-től 1978-ig lezajlott eseményekről nagyszabású történelmi panoráma-képét, ismét egy bunker falára, ott, ahol a városrész lakói ma is élnek. Négyzetméterek százain, drámai események sorának fölidézésével elevenedik meg egy idillien falusias városnegyed története a hajóépítő telephelyként történt teljes leépülésig. Ugyanakkor Waller a műteremben is fáradhatatlanul dolgozott. Önarcképet alig készített. A személyes jelenlétnek megelégedett egy visszafogott, nyomokban érzékelhető formájával. Például az alkotói folyamat kezdetének és befejezésének dátumszerű rögzítésével. 1980-ban ő kezdeményezte a brémai „Aktuális Művészet Társasága" megalakítását. Azaz ismét nyilvános szereplést vállalt. Emellett ösztönzője, szervezője helyi események sokaságának. Egy év múlva visszatért a nyilvánvalóan feledhetetlen Vallaurisba, házat bérel, barátja, Olivier Roy műtermében kerámiákat készít. A Villa Lesmonának nevezett épületben felesége, Birgit asszony őrzi saját galériában a műveket. A körülmények ismét változtak: a festészet professzorát 1989-ben a brémai Művészeti Főiskola rektorává választották. Immár 12 éve tölti be ezt a tisztséget. Ám nemcsak főiskolai ügyekben lép a nyilvánosság elé, hanem politikai jellegű kérdésekkel foglalkozva is. És szakadatlanul panaszkodik, hogy mennyi értékes időt kell eltöltenie mindezekkel. Ráadásul a német művészeti főiskolák elnöki, rektori konferenciájának tagjaként is dolgoznia, szerepelnie kell. Közben pedig elkezdődött festészetében a „fekete képek" korszaka. ELŐJÁTÉK Föld alatti, barlangszerű házban vagyunk, fekete táblák vesznek körül. Nem mozdulhatunk helyünkről, s csak magunk elé tekinthetünk. Fejünket nem fordíthatjuk el. Fény esik ránk egy tűzből, mely tőlünk távol, hátul, fönt ég. A tűz és közöttünk, kik meg vagyunk kötözve, valamivel magasabban egy út fekszik, melynek mentén egy kis falat kell elképzelnünk, mint ahogy a
