A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

A legutóbbi 25 év magyar művészete a Hernádi-gyűjteményből

A LEGUTÓBBI 25 ÉV MAGYAR MŰVÉSZETE A HERNÁDI-GYŰJTEMÉNYBŐL Lakner László: St. Hawking utolsó névaláírása / 1992 Talán nem élvezik érdemtelenül a Kassák Múzeum vendégszeretetét, a Budapesti Tavaszi Fesztivál támogatását ezek a Hernádi-gyűjteményből kiválasztott kortárs művek. Ha így van, az érdem nem engem illet, aki a gyűjteményt létrehoztam, hanem a művek megalkotóit, akik néhány fájó kivétellel (Erdély Miklós, Frey Krisztián, Hortobágyi Endre, Misch Ádám) ma is élnek. Köszönet négyüknek és persze az élő - reméljük, még sokáig élő - kortársaknak, hogy annak idején elkészítették itt szereplő műveiket, és amikor a Hernádi-gyűjteménybe való belépésükre került sor, sem ellenem, sem egymás ellen nem emeltek kifogást. A közös kor levegőjét társaságban jobb szívni, mint egyedül. Még egymást nem kedvelő művészek is fölismerhetik egymás műveiben a némiképp rokon, urambocsá' ellesett szándékot, a párhuzamos művészi végeredményt. De akár ellentétes végeredmények is, ha egymás mellé kerülnek kiállításon vagy gyűjteményben, azonos vagy hasonló kiindulásokra vallhatnak, és ha még ez sem tapasztalható, talán épp a kontraszthatás miatt kívánhatják egymás közelségét. Azt jelentené mindez, hogy egy kortárs gyűjtemény létrehozójának föltétlenül igaza van, nem hibázhat? Bármit bármivel, bárkit bárkivel összepárosíthat? Legfőbb hibám minden bizonnyal, hogy nem szerepelhet mindenki, és akik szerepelnek, azok sem csupa főművel szerepelnek. Ezzel le is zárhatom a mentegetőzést. Két körülményt azonban fontosnak tartok megemlíteni. Az egyik, hogy magam is nagyjából egykorú lévén az itt bemutatott művészekkel, pontosan ismerhettem gondolkodásukat, hiszen velük nagyjából egy nemzedéki, gazdasági, esztétikai és politikai levegőt szívtam mindvégig. Velük egy értelmiségi környezetben mozogtam - jól emlékszem például a 70-es évek elejének szemiotikai, a 80-as évek elejének politikai tanácskozásaira, ahol például Erdély Miklóssal egymástól könyöktávolságra füleltük vagy mondtuk az elhangzottakat. Mindebből az következik, hogy még a vázlatosabb vagy előkészületi művek alapján is ráismerhettem törekvéseik lényegére, mert pontosan tudhattam, mi jár a fejükben. (Ahogy ők is, hogy mi járt az én fejemben, hiszen gyakran kaptak tiszteletpéldányt írásaimból.) A másik - szintén kedvező - körülmény az volt, hogy hiába esett a gyűjtemény fölépítése az utolsó másfél évtizedre, legintenzívebben a megkeresett művészek korai, harminc-negyven évvel ezelőtti munkássága érdekelt. Mivel a gyűjtés vagy negyedszázados késéssel indult, a korai főműveket vagy azok vázlatait, ha megvoltak még, többnyire a műtermek raktáraiból kellett elővenni. A legtöbb fölkeresett művész azóta már új utakra tért. Ám ez cseppet sem szegte kedvemet, próbáltam így is ragaszkodni a korai keletkezéshez. Nosztalgia volt ez részemről mindnyájunk fiatalsága iránt? Inkább meggyőződés, hogy a Kádár-korszak cenzúrázott művészetpolitikája kétszeresen is szavatolta, hogy az akkor induló, a magyar festészetet szólóban vagy csoportosan megújító művészek valóban őszintén „mindent beleadjanak" hivatalos elismerésre többnyire esélytelen műveikbe. Erről még egy szót. Szabad-e ma is alkotó művészeket a régebbi, esetleg túlhaladott munkáikkal (is) bemutatni? Nem tapasztaltam ellenkezést, annál inkább visszamenőleges elégtételt legtöbbjük részéről, hogy, lám, most végre korai munkáik is megkapják a megérdemelt elismerést. Az már saját, betűvető foglalkozásomból fakadt, hogy kedvvel vontam be a Hernádi-gyűjteménybe írásos, szkripturális műveket. Ha már a másik családi szférára, apám, Hernádi Lajos zongora-