A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Juraj Melis: Plasztikák, rajzok, kollázsok 1970-2004

JURAJ MELIŐ A kortárs szlovákiai képzőművészet egyik vezető mestereként számon tartott Juraj Meliő kérlelhetetlen etikai igényességgel és összetéveszthetetlenül egyéni - provokálóan hagyományellenes - látásmóddal rendelkező művész. Munkásságának kibontakozására döntő hatással volt az 1960-as évek végének, az 1970-es évek elejének társadalmi feszültségekkel teli atmoszférája, az ekkor átélt illúzióvesztések és csalódások sora, majd a demokratizálódás folyamatát kettévágó brutális elnyomás. Meliő a szobrászat új, az esztétika hagyományos elveit és az esztétizálást tagadó, a szobrászat „plebejus" fölfogását valló művészként lépett a szlovákiai kulturális élet nyilvánossága elé: fából készítve és más - a szegénység világába tartozó anyagot megmunkálva, csupasz, durván kezelt, átégetett, az abszurditásra, a kihívó hatásra törekvés jegyében megfestett gerendákat, deszkákat, padlódarabokat és fatörzseket, bedrótozott ládákat, rozsdás fémdarabokat, szögeket és a hétköznapi élet használati tárgyait egymással összekapcsolva alkotta meg a társadalmi realitásokra válasznak szánt műveit. A provokálóan új gesztus jegyében született első alkotásai Miliő című sorozatának első darabjai voltak. Míg az 1970-ben készült Falusi udvar a szlovákiai táj világának abszurd, ironikus bemutatása, mégpedig oly módon, hogy leplezetlen utalást tartalmaz a legfrissebb társadalmi eseményekre, mindenekelőtt a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába történt bevonulására, addig a sorozat másik darabja, az 1970-71-ben készült Miliő II. - Életerdő című kompozíció valószerűtlenül valós jövőlátomás, a természet természetközeli hangulatot sugárzó szobrászati múzeuma holt tárgyakká vált maradványokkal, az emberi tevékenység következményeinek megannyi tárgyi bizonyítékával. Az új ökológiai problematika itt társadalmi helyzetet érzékeltető allegóriák kifejezésének eszköze. A fák, a fából való állatok és növények sorsa a szabadságtól megfosztott és elnyomott ember sorsát, a méltatlan létezés kegyetlen valóságát érzékelteti. Juraj Meliő az 1960-as, 1970-es évek során a kortárs szlovákiai művészetben az alternatív törekvések egyik legmarkánsabb képviselőjévé vált, öntörvényűén - gyakran provokációnak számító módon - reflektálva mind az akkoriban aktualizáló konceptuális művészet, mind a neodadaizmus által inspirált objektart teremtette kihívásokra. Mint az abszurd vizuális és szöveges metaforák mestere alkotói pályája kezdetétől megkérdőjelezi az őt körülvevő világ több jelenségének létjogosultságát éppúgy, mint a „magas" művészet témáit: iróniával, gyakran fullánkos szarkazmussal, de sohasem haraggal vagy dühödten, hanem gyakran inkább humorral. Groteszk-szomorú érzésekként jelennek meg művei révén a megsejtett tragédiával és a civilizációszkepticizmussal kapcsolatos balsejtelmek. Grafikáiban és kollázsaiban - az 1972-ben készült Ökológiai kollázsok és az 1972-74-ben létrejött Kollázsnaptár című sorozat darabjaiban -, de számos más vizuális műben is képes volt eredeti környezetéből elszármazott dolgot, talált tárgyat merész vizuális gesztussal eredeti módon összekapcsolni. Jóllehet alkotóként soha nem „szépet mondásra", „bájos" formák létrehozására törekedett, a kifejezés brutalitása mögött érzelmesség, érzékenység, a barbárság mögött szelídség fedezhető fel. A megszólalás szinte tapintható műtermi jellege, a műteremből levezethető karakterisztikuma, a változatos szobrászati megoldások sokaságának alkalmazása Meliő művészetében a legszemélyesebb, gyakran lírai, költőien átformált üzenetek kimondására szolgált. Az üzenetek szövege olvasható alakzatban, a tárgyak formai világában is megjelenik. Példa erre az 1974-75-ben keletkezett Vizuális költészet című sorozat. Meliá megkísérelte ezekben már akkor, egyelőre csak önmaga számára nemcsak emberi, hanem polgári identitásának lényegét összefoglalni. Erről az identitásról kezdett el később minden kompromisszumot elvető társadalmi és morális felhívásokat közzétenni. A rendkívüli alkotói összpontosításnak az évtized végére különös gyümölcsei termettek: a tiltakozás gondolatát, a fellebbezés szándékát kifejező konstrukciók, objektek, reliefek, grafikák, melyeket alkotójuk a Help (1974-1978) és az Idea (1975-1985) sorozatban egyesített. A szobrász kezdett egyre inkább fogalmakban gondolkodni, támadó és leplezetlen abszurditásukban érthető képek létrehozására törekedni. A művészeti és gondolati tömörség a megnyilatkozás határozottságát, sorsszerű nyomatékosságát közvetíti. Meliá a fogalmakat a verbálisan, érthető szövegként történő megformálás ellenére paradox módon kezelte, az egyik nyelvi síkról átcsúsztatta egy másikra, a formaalakító, képi látás síkjára. Ennek révén jött létre a jellegzetes Meliő-i inverzió: a szöveg (és elsődleges nyelvi jelentése) a művészeti nyelv szimbolikája révén anyagi valósággá, az alkotó által teremtett összefüggésrendszerbe helyezve személyes jellegűvé vált. Míg a Help-sorozat a humanista, globális ökológia terve volt, addig az Idea-sorozat „húsból és vérből" való produktum. Meliőnek a művészi alkotómunka során soha nem absztrakt fogalommal van dolga, hanem képletesen szólva - élő anyaggal, élőlénnyel. így történhetett, hogy az eszme, az idea bálvánnyá emelve, tűzzel vasba írva, szöggel fába hajtva, keresztre feszítve, szögesdrótból kifonva, bárddal fölnégyelve, szétlőve, vérrel befröcskölve jelent meg, illetve hétköznapi hintalón ringott ... Mivel az akkori politikai uralom alatt lehetetlen volt „szabad" műveket nagy léptékben megvalósítani és kiállítani, Meliő mint a közönség reagálására kíváncsi, a kommunikációt fontosnak tartó alkotó elhatározta, hogy műveit hazai és külföldi barátai és kollégái között fogja terjeszteni. A megvalósult munkákból, kollázsokból, a vizuális költészeti művekből és a társadalomkritikai plasztikákból ofszeteljárással nyomtatott albumok sora jött létre, melyek többek között a meg nem valósult szobrok terveit is tartalmazták. Ilyen például az 1975-ben készült Kék album és az ugyanebből az évből való Fekete album, az 1976-78-ban született Ideoteka humanitatis. A művész képi világa mindazonáltal ekkor sem volt egészen virtuális; valóságos szobrok és vázlatok révén állt össze, és a műterem intim világába zárva, ebben elrejtve is a képzelőerő változatos gazdagságáról tanúskodott.