Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)

Andrási Gábor: Forma és „képtest" Kassák korai művein (1920-1924)

ANDRÁSI GÁBOR FORMA ÉS »KÉPTEST« KASSÁK KORAI MŰVEIN [1920-1924] Negyed százada kezdődött a festő Kassák újrafelfedezése^ kelet-európai klasszikus avantgarde iránt feltámadt művészettörténeti (és kommerciális) érdeklődés részeként.A hatvanas évek végétől ez a kezdetben Nyugat-Európából induló folyamat - a művészetpolitika szorításának enyhülése következtében - fokozatosan bontakozott ki Magyarországon is; eddig „érintetlen" - pontosabban „érinthetetlen" - jelenségek, mozgalmak és életművek váltak ,,kutatható"-vá. Művészettörténészek egész generációja talált magának munkát ezen a felderítetlen terepen; kiállítások, résztanulmányok és monográfiák követték egymást; egyre többen (és nem is mindig különböző szemszögből) közelítették meg a tízeshúszas évek művészetét,

s az értékmezőkké vált egykori „fehér foltok" újrafelosztása mára végérvényesen befejeződött. A Kassák-életmű egésze - írói,szerkesztői, ideológusi és képzőművészeti kulcsszerepe folytán - magától értetődően és elkerülhetetlenül a kutatások metszéspontjában helyezkedik el. Annak ellenére, hogy az „író Kassák"-ról és a „képzőművész Kassák"-ról is több - műfaji szempontból vagy az egyik,vagy a másik területre szorítkozó - publikáció látott napvilágot, e munkák állandó, legfőbb kötőanyaga közös: a manifesztum-író és mozgalomszervező,a művészetelméleti és esztétikai elveit fejtegető Kassák saját nézetrendszere vagy önreflexiói. A MA legaktívabb és legszínvonalasabb periódusában képzőművészként is fellépő Kassák szuggesztív, a konstruktivizmust messianisztikus erővel hirdető korabeli írásaihoz a „társadalmi forradalmak apályá"-t,valamint az „emigráns lét" hazanyúló gyökereit újra és újra konstatáló történeti helyzetelemzések és a húszas évek elejének párhuzamos művészeti jelenségeinek komparatív-eszmetörténeti vizsgálata kapcsolódik. A nagyrészt azonos források és az alapvető kérdésekben egybehangzó értékelések következtében az 1920-1925 közötti évek „festő Kassák"-ján, mindenekelőtt a „képarchitektúra Kassákján" mára egyféle „ideológiai elhasználtság" jelei mutatkoznak. E jelenség oka,hogy a korszakban keletkezett Kassák-műveket „ideológiák és programok drótsövénye" (Kállai Ernő) keríti körül; az elemzésekben tényleges formai létezésük rendre háttérbe szorul mozgalom- és művészettörténeti „jelentőségük" hangsúlyozása mögött. A művek így legtöbbször „ideológiai objektumokéként; egy bizonyos - a képarchitektúra esetében a konstruktivista - ideológia objektumaként,elvont és utópikus, pusztán „szellemi test"-tel - ám egyidejűleg az áhított „társadalmi konkretizáció igényé"-vel

1 bíró létmódéiIként jelennek meg. A tények furcsa fintora, hogy Kassák művészetszemléletében a húszas évek elején - túl a konstruktivizmus egyedüli korszerűségébe és világformáló erejébe vetett hitéből fakadó türelmetlenségén és „programfanatizmusán" - a valóságosan létező műalkotás zárt és autonóm formai entitásként tételeződik. Már 1916-ban leszögezte: „A téma miértjének szociális értéke mindig időleges,

s ami a képet az utókor számára kritikailag értékelhetővé teszi,az a megcsinálás hogyanja."

2 És szóbanforgó korszakunk közepéről,1923-ból is idézhetjük: „...végső elemzésben a művészet kérdése nem egyéb, mint formakérdés."

3 A Kassák-műveken is elsődlegesen érvényesíteni ezt a Kassák-féle szempontot - mindennek alig találni hagyományát, noha már 1922 őszén felmerült egy olyan - az önreflektív és 65