Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
Hegyi Loránd: Adalékok Kassák Képarchitektúrájának értelmezéséhez
HEGYI LORÁND ADALÉKOK KASSÁK KÉPARCHITEKTÚRÁJÁNAK ÉRTELMEZÉSÉHEZ A 20. század második évtizedének avantgarde művészetében alapvetően meghatározó mozzanatnak tűnik egy merőben új művészet megteremtésére irányuló törekvés. Az „új" itt nem csupán egy addig nem használatos kompozíciós sémára,térértelmezési sajátosságra vonatkozik,hanem egy alapvetően új művészetfogalomra,a művészet küldetésének,funkciójának új meghatározására - ami olykor a művészet felszámolásával,egy „antiművészet" létrehozásával azonos -,s az ennek megfelelő új művészeti gyakorlatra.Ez a merőben „új művészet" a fennálló művészeti formák tagadásából, s ezen keresztül a totál is tagadás - azaz a ,,régi művészetet" kitermelő ,,régi világ",,,polgári világ" tagadásának - esztétizálásából születik meg. A ,,totális tagadás" esztétikai kifejezése a művészet és az élet radikális és közvetlen azonosításának koncepcióját foglalja magába. A művészi cselekvés a hétköznapi, gyakorlati,társadalmi cselekvés részévé válik,tudatosan feladva autonómiáját. A duchamp-i ,, Ready-made" intellektuális purizmusa és modellszerűsége,„példázatjellege",a zürichi „Cabaret Voltaire" egyszerre naiv és szkeptikus, patetikus és ironikus,vidám és elkeseredett,analitikus és destruktív szemlélete,vagy a berlini Dada politikailag el kötelezett, a polgári értékrend minden formája ellen lázadó „antiművészete" egyaránt leszámol a hagyományos művészetfogalommal,a művészet funkciójáról alkotott nézetekkel és az azt szentesítő,védelmező művészeti intézményrendszerrel. Amikor Marcel Duchamp 1913-ban egy gyárilag előállított használati tárggyal - egy közönséges biciklikerékkel - cseréli fel a művészi formaalkotás nyomán létrejövő,a személyes stí|usfelfogást eltárgyiasító műtárgyat, 1 akkor alapvetően megkérdőjelezi a reneszánsztól egészen a 20. század elejéig fennálló autonóm műalkotás érvényességét,illetve az egyéni kézjegy,stílus, kifejezésmód műtárgyformáló jelentőségét, s így magát az érzéki-konkrét-vizuális műtárgy létét. Duchamp gesztusa rendkívül fontos az antiművészet problémafelvetésének tisztázásakor. Egyrészt a műalkotás komplex folyamatát - látszatra - egyetlen romboló,tagadó gesztusra redukálja.A redukció mozzanata mindvégig jelen van az antiművészetben. (Ugyanakkor a redukció itt nem egy analitikus formakutatás része, mint pl.a kubizmusban, hanem magának a művészeti formának a megtagadásához,érvényen kívül helyezéséhez kapcsolódik.) Másrészt az egyetlen tagadó gesztusra redukált műalkotást közvetlenül az Egészre, közvetlenül a legtágabb összefüggésrendszerre vonatkoztatja: nevezetesen a művészet egészére,sőt a kulturális értékrendszer egészére és az ezt közvetítő művészeti intézményrendszer egészére. Ez a szemléleti expanzionizmus merőben más összefüggésbe helyezi a műtárgyat; nem csupán megszünteti „kivételes",egyedi,„kézhez kötött" érzékikonkrét formáját, hanem feloldja azt a viszonylatrendszert is,amiben a mű (mint a művész individuális önfeltárulkozása) és a befogadó (mint a műalkotás esztétikai üzenetét a maga személyes világára vonatkoztató,az esztétikai formát élvező egyéniség) között a műtárgy esztétikai valósága volt a közvetítő.Duchamp a ,, Ready-made" típusú műalkotással a művészet funkciójára, nem pedig az egyénf|önkifejezés esztétikai autonómiájára irányítja a figyelmet. A ,, Ready-made" olyan műalkotás,ami egyfajta „rákérdező" szerepet játszik, s a „példázatként" felhasznált műalkotást csupán egy általánosabb modell demonstrációjaként értelmezi. Ebből fakad a „Ready-made"-mű tárgyi ,,behelyettesíthetősége",személyte!en51
