Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Gyorsfénykép Devecseri Gáborról - MÁRIÁSSY JUDIT: Odüsszeusz hazatért

Máriássy Judit ODÜSSZEUSZ HAZATÉRT Versmondó estek színterein bolyongott, az oratórium álruháját viselte, frissen kozmetikázott álklasszikusok árnyékában lappangott, hogy végre, tizenhárom esztendővel születése után otthonára, színházra leljen Devecseri Gábor bölcs és pajzán műve, az Odüsszeusz szerelmei. A színlap szerint költői játék két részben. Valójában egyszerre költészet és dráma, játék és filozófia, lírai önvallomás életről, szerelemről, hazáról; gyengéd és ironikus, lelkes és megbocsátó tanúságtétel az emberben lakozó esendő istenekről és az istenítést oly szívesen tűrő emberről. A pompás rímek, szavak csobogása, mely már az Egyetemi, majd az Irodalmi Színpadon elbűvölte a nézőt (s a szerzőt is- hisz hogy tudott örülni!) a Nemzeti együttesének várszínházbeli előadásán megszűnik önálló életet élni. A színpadi hazájára lelt Odüsszeusz áradó szavaiban dráma feszül, az emberi lét, a mulandóság drámája és meghitt nevetést fakasztó, nemes humor, az a bizonyos jobbító és tisztító, mely oly sok színpadi játékból hiányzik. „No légy disznó!" - biztatja Kirké Trója hősét. S ő így felel: „Nem, rossznéven ne vedd. / Mindent megpróbálok, mit szíved áhít. / Röfögök is ... egy kicsit, nem sokáig: ... / Egészen disznó nem lehetek mégsem, / mert Odüsszeusznak kell lennem egészen. " Odüsszeusznak lenni - egyszerre nagyszerű és keserves. Egészen Odüsszeusznak lenni, azt jelenti, hogy oszlophoz kötötten hallgatni a szirének csábító énekét (Vincze Imre lélekig lopakodó dallamát), egészen Odüsszeusznak lenni azzal jár, hogy a hűségtől vezérelve, de mindent látni, kipróbálni; és megkísérteni a veszélyt, megcsodálni, s az idő emlékketrecébe zárva érintetlenül őrizni a szép Nauszikaát. Mert tudnunk kell: „... Hogy mind követek vagyunk: / a nemlét küldött el minket a létbe: / fönt nézzünk szerte hát, míg fönt vagyunk, / a napfényt gyűjtsük, a patakok hangját, / az élet érdekeljen. Tudjuk végre, / hogy mit súgunk majd a halál fülébe, / ha kérdezőén hajol ajkunk fölébe. " Devecseri Gábor tudta, mit súgjon. Még ott, a legendásan derűs kórteremben is, egyesegyedül az élet érdekelte és újra meg újra, hol játékosan, hol szomorú hittel ismételte a darab bájos Hermészének Athénét feddő mondatát: „Mondottam isten: bízz az emberekben!" Az antik világ, s a jelen világ szépségeinek ismerője az Odüsszeusz szerelmeiben szelíden bár, de Madáchcsal pöröl,