Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Gyorsfénykép Devecseri Gáborról - ÖRKÉNY ISTVÁN: Gyorsfénykép Devecseri Gáborról

Örkény István GYORSFÉNYKÉP DEVECSERI GÁBORRÓL Mindig idegenkedtem attól a szemlélettől, mely szerint a művész, csak mert művész, külön elbánásra, valamiféle szellemi területen kívüliségre jogosult. Igaz, az írói munka emberi sorsokra kiható felelősség hordozója, de egy orvosi műtét, egy bírói ítélet, vagy az Ikarusz-autóbuszgyár futószalagján egy lazán meghúzott anyacsavar is lehet életet mentő vagy halált hozó. Persze, a költő születik. De a tehetség, a velünk született, nem plusz, hanem inkább a mínusz a mi munkásságunk kettős könyvelésében. Valami, amiért helytállni, valami, amivel sáfárkodni kell. Annál is inkább, mert minekünk nincs semmiféle kézzelfogható képesítésünk. Nincsenek írói felső ipariskolák, nincsenek költői diplomák. Az íróvá válás úgy kezdődik, hogy valaki, valamikor elhatározza és közhírré teszi, hogy mától fogva költőnek tekintendő. Ami ezután következik: ennek az állításnak lehetőleg széles körű és meggyőző bizonyítása, korai zsengéitől legutolsó leírott szaváig. Ez az önhatalmú kiindulás Örök bizonytalanság forrása, gyötrelmes konfliktusok okozója. Ha nem tévedek, Kosztolányi mondta, hogy esténkint, amikor lefekszik, sose tudja, vajon reggelre kelve költő lesz-e még. A legtöbben, akik e mesterséget műveljük, állandó kétfrontos háborút vívunk, egyszerre viaskodunk a hangunkkal és a visszhangunkkal, saját magunkkal és a környező világgal. Nem így Devecseri! 0 ezt a viaskodást nem ismerte, nem vágyott tehát területen kívüliségre. Az a ritka kivétel ő, aki úgy született költőnek, ahogy mások kékszeműeknek vagy albinóknak, egy életre szóló, ellentmondást nem tűrő önbizalommal. Neki reggelenkint nem voltak kételyei; ha megszólalt a vekker, csengőszó helyett győzelmi harsonákat hallott szólani. És mihelyt nekiült és írt - akármit: verset, egy magánlevelet vagy egy homéroszi himnuszt - az, amit leírt, az összes leírhatók legjobbika volt. Tüstént fel is hívta barátait, köztük néha engem is, és köszönés nélkül, bevezetés nélkül, felolvasta első aznapi telitalálatát. Nem volt tanácsos, nem is lett volna értelme akárcsak egyetlen szavába belekötni. Mert minek? Fölháborodottan kikérte volna magának. 0 tudniillik azt is nagyon jól tudta, hogy annak a legjobbnak, amit most leírt, mégiscsak elképzelhető egy jobb, aztán még jobb, sőt, egy legeslegjobb változata is, amit azon-