Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Gyorsfénykép Devecseri Gáborról - VAS ISTVÁN: Átváltozások. Levél a költészetről. Részlet

Vas István ÁTVÁLTOZÁSOK Levél a költészetről (Részlet) És ha most Devecseri Gábor neve következik - nem azért, mintha a görög téma juttatta volna eszembe, amiért remekül és mulatságosan megkezdett Teiresziasz-regényével (Üj írás, 1969. április) ő is ilyesféle „geller"-t adott a mitológiának. Hanem éppen az Orfeusz átváltozásainak olvasása közben jelent meg új verse az ÉS-ben. Meglepett, foglalkoztatott, és - más irányból - ugyancsak a formai reform tartalomújító erejére vallott. Nagyon szeretem jó néhány, bravúros és mégis indokolhatatlanul bűvös fiatalkori versét; sorai mindmáig minden apropó nélkül andalítóan szöknek föl emlékezetemből, különösen az, hogy „kinek haját a nap fakítja, szép nyári fényt is ad neki". De már hosszabb ideje nem éreztem verseiben ezt a ráadás-bűvöletet: megdöbbentő méretű és minőségű fordítói 'teljesítménye, meg annál fölöslegesebb foglalatosságok is, úgy látszott, eltávolították lírájának e szerencse-forrásától. (Ami persze nem azt jelenti, hogy közben nem volt kitűnő költő, és hogy például a Bikasirató nem hatalmas költői mű.) De most ez az új verse, az Elszáll az én, mintha helyreállította volna az elvesztett kapcsolatot, s az elhagyott mederbe hirtelen belezúdulna a folyóvá dagadt régi forrás. Vagy mintha egy kivételes hajnali felragyogás után zavaros nap következnék sűrű borulással, felszakadozó felhőzettel, hogy aztán délutánra kitisztuljon az ég, csak éppen mélyebb ragyogással, fájdalmasabb színekkel. A vers témája se nem új, se nem eredeti: a haláltánc, az „elmegyek meghalni" ősmotívuma. De olyan tragikus eleganciával előadva, amilyenre a középkor óta, úgylehet, csak Kosztolányinál volt példa eddig. Egyébként éppen Kosztolányinak volt kedves játéka az úgynevezett kancsal rím, amelynek legközismertebb példája éppen ez a személyeskedő jellegű: „Itt volt tegnap Devecseri, / jaj de nagyon bevacsorált". (Igaz, erre a költő mindig megjegyzi bosszankodva, hogy nem róla szól, hanem apjáról, és arról is méltánytalanul.) De az ilyen kancsal rímek, mint a példa is mutatja, eddig csak viccből kerültek forgalomba. Devecseri azonban ezt a nagy versét csupa kancsal rímre építi. És ez a nehéz rím-technika szinte csupa váratlan, mélyértelmű, meglepő képzettársításra ugrat ki a klasszikus témából. Az alkonyatra „bejön" a kasztanyett, s íme a két sor: „És nincs több lángzó alkonyat. / Nem szól a hárfa, kasztanyett." A kö-