Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - MÁTRAI-BETEGH BÉLA: Három költemény az Irodalmi Színpadon

jellel, hogy párbeszédekre bomlottak Nem párbeszédekre bontották őket a színpad kedvéért, kívülről beavatkozva magánéletükbe, hanem önként, maguktól bomlottak sokhangú dialógussá, természetes fejlődéssel, ahogy egy fatörzs lombozattá, egy indavég fürtté, egy folyótorkolat deltává szakad. Szerteszakad, és mégis egységben marad, azonos marad önmagával. Most látszik csak meg, most, a színpadon, hogy a jó költemény belül dráma is, a költő vitája önmagával, magányos párbeszéd, két hang, több hang, sok hang kérdése önmagához és a világhoz, s felelete önmagának és a világnak. A jó vers: ütközet, amelyet maga ellen vezet a költő csatatere magánterületén, kiskertjében, erdejében, síkságán vagy sziklás hágói között. Ütközet, lemészárolt és győztes gondolatok részvételével, néma harcizajjal, áldozatokkal és hősi halottakkal, lőportfüsttel, amely csak a költőt fojtogatja, romokkal, amelyekből a költőnek kell új világot építenie. A három költeményből tehát háromféle dráma lett. Ha meg kellene mondani, milyen háromféle, úgy lehetne meghatározni talán, hogy Somlyó Györgyé, „A bírák könyvéből", a tragédiához áll a legközelebb. Szigorúságával, pátoszával*, kérlelhetetlenségével, katarzisával, az erőszak és a békés emberi eszmények, a hatalom és az igazság konfliktusaival, az elvakultság, gyűlölet, fanatizmus, előítélet szembesítésében a társadalom rendjével a klasszikusan zárt tragédiák hangján beszél, bibliai verettél, bibliai környezetben. Vas István műve, a „Római rablás", ha már mindenképp színpadi műszóval kell meghatározni, társalgási dráma. Hat mai ember mai szavú beszélgetése közben sokatmondóan „hallgat a mély", s ha megszólal, a könnyedre hangolt csevegésbe súlyos szót ejt. Kint, a felszínen, idill: hat ember délolasz piniák és olajfa-ligetek között, a turisták Anacaprijában, Firenzéjében, a turisták Rómájában csavarogva, kávézva, fagylaltozva - lenn, a mélyben, a történelem Rómája, tűzvészekkel, a Via Appia lobogó ember-fáklyáival és keresztre feszített rabszolgáival, Dante Firenzéje az emberélet útjának felén, Savonarola Firenzéje harangokkal és máglyákkal. Fenn a nagyváros benzingázai, lenn az örök város bányaiégje. A versek rímeiben cseng a társalgás, gondolataiban zúg, süvít, félrevert kondulásokkal jeleket ad a sors. Devecseri Gábor az est harmadik eseményeként elmondott? eljátszott? celebrált? - igazában azonban színpadon végigélt, nagy poéma ja pedig, a „Bikasirató ", ha színpadi műfajt keresgélek számára a sok közül, a legméltóbban s a legtisztábban áll meg a szemem: drámai költemény. A világirodalom e műfajú mértékével mérve is az: drámai költemény. Minden arra vall benne, legfőképp