Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - ROBERT GRAVES: Devecseri Gábor - egy költőbarátság története. Nádasdy Ádám fordítása

ten voltunk katonák, és abból ítélve, amit háborús kalandjaiból elmesélt, igen bátor volt. Remélem, ha önéletrajza megjelenik, benne lesz az a történet, amikor egyszál maga kimentett néhány cigánylányt az eró'szakoskodó katonák kezéből. A cigány férfiak ezt azzal kívánták meghálálni Gábornak, hogy hozzáadják feleségül az egyik lányt, amit ő udvariasan elhárított, azt viszont hagyta, hogy megtanítsák: hogyan lehet erdőn-mezőn a semmiből megélni. Azidőtájt éppen éhezett, úgyhogy nagyon tehetséges tanítványnak bizonyult. Barátságunk egyre szorosabb lett. Gábor és a felesége, Klára, aki rendező volt a budapesti Operában és zseniális nyugalmat árasztott, jól érezték magukat nálunk Mallorcán. Spanyolország a mai napig klasszikus ország, a nyelv is közelebb áll a latinhoz, mint akár az olasz, akár a francia. Gábor meg akart nézni egy bikaviadalt - mellesleg a bikaviadal szokását Thráciából hozta át Spanyolországba a római hadsereg Claudius császár idejében, amikor föltehetőleg Pannóniába is eljutott - de akkor éppen nem adódott Mallorcán bikaviadal. Később Devecseriék a szárazföldre is átrándultak és Madridban a lányomnál laktak. Itt se volt bikaviadal, de a moziban a kísérőfilm véletlenül a bikaviadalokról szólt, és olyan mély benyomást tett Gáborra, hogy megírta a híres Bikasiratót - melyet később (Thelma Dufton segítségével) alkalmam nyílt lefordítani a számára. Rendkívüli vers, mert látnoki tehetséggel szól az arénáról, ahol a költő a valóságban sohasem járt. Nem sokkal később váratlanul rosszindulatú daganat támadta meg, és elkeseredve hallottuk, hogy a márciust nem fogja megérni - de szellemi ereje változatlan és legjobb stílusában folyamatosan ír. Megígértük, hogy meglátogatjuk, de csak májusban jutottunk el hozzá. Megdöbbentő volt. Minden hús eltűnt az arcáról, mely újra kisfiús lett, furcsán szép; hanem az ékesszólása és éleslátása töretlen volt, sőt még átfogóbb, még intenzívebb ... Én annakidején hivatalosan belehaltam a sebesüléseimbe a huszonegyedik születésnapomon, miután húsz órán át feküdtem egy hordágyon, és azóta kölcsönvett időben élek; ezért haragudtam azokra a látogatókra, akik gyászolni jöttek a betegágyához. Megmondtam nekik, hogy noha nagyon betegnek látszik, szellemileg és lelkileg csodás formában van, inkább úgy tekintsék, mint aki a legjobb úton van a gyógyulás felé. Minden kórházi látogatásunk ünnepi alkalom lett, szinte diadal, különösen, amikor legközelebbi barátai is ott voltak: Schultheisz Emil (aki a kezelőorvosa is volt), Somlyó György, a költő, Szilágyi János György művészettörténész és ókortudós, Vájna János újságíró, és Szántó Tibor, a nyomdász. Ekkor tudtuk meg, hogy javában írja az önéletrajzát, már a hatszázadik oldalnál tart! Egyik nap rájött, hogy kell neki egy adat va-