Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - RÓNAY LÁSZLÓ: Az istenek kegyeltje. Devecseri Gábor hatvanadik születésnapjára

születésétől fogva birtokosa a formának, és csak a szavakat, a kifejezéseket, az árnyalatokat kellett megkeresnie hozzá. Könnyű munka lett volna? Nem kellett-e vajon a Magyar Homérosz minden soráért megszenvednie? Minden szépségéért megharcolnia? Ó maga válaszol erre is, amikor a nagy ókortudós, Marót Károly emlékét idézi, aki nagy rábe­szélés után hajlandó volt „néhány" megjegyzést fűzni az akkor már elkészült Homérosz-fordításhoz. Csak néhányat. „S rövid idő alatt átadta nekünk - írja Devecseri - első néhány-ezer megjegyzését". A fordító Devecserinek nem kisebb célja volt, hogy az eredeti, dúslombú fát „ide ültessük át", méghozzá eredeti szépségében és pompájában. S hogy van az eredetivel vetekedő Homéroszunk, Catullusunk, hogy új és új szépségeit és mélységeit ismerhettük meg az antik drámának és vígjátéknak, hogy megtanul­tuk beszélni azt a csodálatos nyelvet, melyet Szophoklész korában beszéltek, hogy megtanultunk a „leleményes" Odüsszeusz csavaros eszével gondolkodni, azt elsősorban Devecseri Gábornak köszönhetjük. Nem ő e világnak első hajó­sa, de ő volt az, aki a magyar nyelv hajlékony fegyverzetében érkezett ide, s kitűzte a hódítás büszke zászlóját. Kivételes tehetsége volt, s kivételes szeren­cséje is, hiszen még alapjában véve elhibázott (a teljes magyar Horatius) kísér­leteiből is tovább termékenyült a magyar műfordítás-irodalom, s ő lehetett kez­deményezője a hatvanas évek legizgalmasabb, legszínvonalasabb műfordítás­elméleti vitájának. „Önzetlen költő vagyok: / szétosztom magam, mielőtt összegyűjtöttem vol­na" - írta tréfás „ars antipoeticá"-jában, a Szakítás a költői hagyományokkal cí­mű ciklusban. Van azonban ebben a kendőzött önvallomásban sok igazság is. Nem a makacs következetességgel tovább épülő lírikusok közül való. A vers ugyanolyan természetes önkifejezési formája volt, mint az élőbeszéd. Tünemé­nyes könnyedséggel verselt, minden témának megtalálta a legszerencsésebb versváltozatát, körüllengték a költemények, a sajátjai éppúgy, mint az egész magyar költészet, s mindezt asszimilálva alakította ki a maga legsajátabb vilá­gát, mely derűs volt és nosztalgikus, könnyes és vidám, ugyanolyan szivárvány­ló változatossággal, mint a homéri egek. Lírája beteljesítője egy nagy folyamatnak: ő hódította meg talán legteljeseb­ben és legtermészetesebben azokat az antik formákat, melyek kezdettől élnek költészetünkben, s hol a felszín alatt, hol a kor divatja szerint a felszínen sza­bályozói voltak a vers lélegzetvételének. Devecseri parlando hangnemben be­szélte ezeket a formákat, s így válhatott az ő beteljesítő munkája a további fej­lődés kiindulópontjává.

Next

/
Oldalképek
Tartalom