Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - FALUS RÓBERT: „Non omnis moriar". Devecseri Gábor emlékére.

Knight, Mozart és Bartók világát is értőn és izgalmasan tudta megidézni. Modern tárgyú esszéinek olykori alkalomszerűségéből fakad, hogy az érvelés igénye és színvonala itt-ott alább esett, s az érdekességek elhomályosították a tudományos ismérveket. A horatiusi levelek könnyedségével és elvi határozottságával tudott érvelni, aminek egyik legtanulságosabb emléke éppen a Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete című (1961) költeménye. Mosolyogva tanított a remekművek tudatos érzékelésére, alapelveiben következetesen, a bizonyító apparátust folytonos tanulással szilárdítva. Ha meggyőződése úgy kívánta, kötelességének érezte egy-egy korábbi nézetének revideálását is - például a „homéroszi kérdés" dolgában vagy a homéroszi kompozíció erkölcsi tudatosságának mind határozottabb kiemelésében. Azért tudta láttatni a részletek és az egész kapcsolatainak tündérvilágát, mert benne magában is ott muzsikált több évezred kultúrájának ismerete: nem ez vagy az, hanem - mondhatni - a világirodalom „jutott eszébe" egy-egy kallimakhoszi, homéroszi, catullusi, horatiusi, ovidiusi sor elemzése közben, így születtek az önmagukban is kerek kitérők és az analógiák - s eközben olykor a szellemi párhuzamok és megfelelések túlhangsúlyozása a konkrétumok rovására. A dokumentációs bőség nemcsak Homérosz-tanulmányait jellemezte - akadémikus szinten ismerte a nemzetközi szakirodalmat -, hanem sok más értekezését is, többek között az euripidészi Bakkhánsnőkv6\ írt, utószónak szánt, disszertációnak is impozáns elemzését (1968), néprajzi-vallástörténeti motivációi nem feltétlenül meggyőzők, de mindig az interpretáció izgalmas lehetőségeire ébresztenek rá. Antik tanulmányaiban és műfordítói munkásságában is modern ember, magyar tudós és költő volt: a jelenünk számára fontos lényeget kutatta, s természetes büszkeséggel zsákmányolta a magáévá és mindannyiunkévá Vörösmarty, Arany, Babits, József Attila s más klasszikus elődök egy-egy kifejezését vagy fordulatát az ókori költők tolmácsolásában. Azért rajongott a görögökért, mert - a Lágymányosi istenek (1967) egyik fejezetéből idézve - ezen a nyelven „a kozmosz szó egyszerre jelent rendet, csint, díszt és világmindenséget". Ezt az ideált kereste és tulajdonította a sajátjává már ifjúkorának „megkavarult és nyomasztó" éveiben, amikor „az antik világ elmélyültebb és várt-váratlan tanulságokat ígérő tanulmányozása támaszt is ígért, amelyben megkapaszkodni, szilárd talajt is bizonyos értelemben, amelyen megállani lehetett. "Valóban csak bizonyos mértékben és addig, amíg a fasizmus szét nem rombolta a szellemi mentsvárakat is. Ő pedig többre vágyott - társadalmi igazságban, emberségben, alkotói lehe-