Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - FALUS RÓBERT: „Non omnis moriar". Devecseri Gábor emlékére.

tökéletesíti korábbi műveit, hogy a szavak, képek, sorkapcsolások, cezúrák, szórendek, asszociációk, jelzők minél hívebbek, igazabbak, pontosabbak legyenek, de fordítja Iszakovszkijt, Shakespeare-t, Milne-t, Slowackit, Stevensont és számos más költó't is, továbbá a görög és római drámaköltó'k ideiglenesen félretett darabjait, mindhalálig arról álmodva, hogy a magyar Arisztophanészi és Plautust teljessé tegye. Bibliográfusokat is próbára tesz majd a teljes és pontos felsorolás. Semmit nem tekintett jelentéktelennek, elhanyagolhatónak. Hermészi módon, „könynyen és nem kínos fáradsággal", de lankadatlan hévvel harcolt a lant becsületéért. Aki végigköveti egyetlen Catullus-sor vagy Homérosz-motívum történetét az új kiadású fordításokban, áhítat fogja el a rengeteg apró, de a jól-kerekített, egész lelkéhez tartozó módosítgatáson. A legutóbbi Catullust is a majdani javítgatás reményével bocsátotta útnak; az élete utolsó hetében kiadott Odüsszeia egynémely fordulatát is ideiglenesnek szánta. Hiába véltük tökéletesnek megoldásait, ő egy új szakmunka ismeretében vagy egy új, mélyrétegi összefüggésre derítve világot, meggyőzött az elégedettség oktalanságáról. Egyképpen tisztelte a hajdani klasszikusokat és a mai olvasót vagy színházlátogatót: azért hitt a munkában, mert hitt az emberekben, s abban, hogy az új világ megteremtésében a művészetet is halálos komolyan kell tekinteni és átélni, mert enélkül nincs humánus öröm, nincs emberi kiteljesülés. Amikor édesapjáról, egyik első mesteréről, vagy Marót Károlyról, vagy a szeretete parancsára kérlelhetetlen Szilágyi János Györgyről írt - sosem feledkezve meg másról sem, aki csak egyetlen költői mozaikkocka csiszolásában segédkezett -, a tudás, az elvi szigor, az igényesség éthoszát tisztelte bennük. Hasonlóan volt kemény az igaztalan bírálókkal szemben: Csengery professzor Catullus-kritikáját egyetemistaként utasította vissza (évtizedek múltán homéroszi gesztussal bocsátotta meg a hajdani sérelmet), Kodály Zoltánnal is perbe szállt a metrumhű fordítás védelmében, de minden bántódásnál mélyebben fájlalta, hogy az egykor rajongva szeretett mester, Kerényi Károly - mindenki számára érthetetlenül - megtámadta Homéroszát. Műfordítói módszerének tökéletesítése közben szinte állandó harcot kellett vállalnia. Mégegyszer a Homérosz-fordításról című tanulmányában (1958), amikor még nem sejthette, hogy hányszor kell visszatérnie a tárgy elméleti alapkérdésére, írta: „Fő-sikkasztónak tekintek minden olyan fordítót, aki a versmértéket sikkasztja el. Apróbb sikkasztások sorozatát követik el azok, akik a díszítményeket (melyek valóban nem pusztán díszítmények, hanem részei a vers eleven szövetének) sikkasztják el. " Egyáltalán nem tréfált, amikor így fogalmazott, hiszen