Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - FALUS RÓBERT: „Non omnis moriar". Devecseri Gábor emlékére.

Falus Róbert „NON OMNIS MORI AR ..." Devecseri Gábor emlékére A gyász fájdalmában fogant nekrológok - gyermekkortól testvéri barátok, múzsái pályatársak és tiszteló'k könnyes búcsúztatói - más-más vonatkozásban, de egyazon rajongással elevenítették elénk az emberszerető, szikrázó elméjű-szívű pillantású költőt. Amikor már valósággá vált a bizonyosan tudott és mégis hihetetlen, így és ilyenként vésődik emlékezetünkbe, beteljesítvén az Epidauroszban vágyottakat: Kekropsz király olyan sokáig élt, hogy végülis már alakot cserélt: tücsök lett. Micsoda ötlet! Nem cserélnék vele. Elég lenne korának afelé (még az is szép), de maradjak csak ember ... Csak az övé lehetett ez a hang, a kulturáltan emberi irónia, amelyért mindig csodálta Szókratészt, s amellyel önnön Exegi monumentumában is tréfálkozott. A horatiusi carmen fordításában („Meg nem halhatok én teljesen: elkerül téged, síri folyó, jobb felem ...") élet és halál emberi ellentétének, isteni azonosságának ugyanezen élményét ragadta meg - mélységesen más hangon. Száz hangja volt-e vagy ezer, vagy mindjüket a Múzsa sugallta, mint az Iliász költőjéét? Elmondották, kik ravatalánál idézték fel, vagy az elvesztés másnapján vetették papírra, miért éreztük és látjuk ma is ifjúnak, bármily gyorsan múltak is az évek, s bármennyit öregített is földi valóján az utolsó esztendő roncsolása. Csodagyermeki indulása, a Nyugat harmadik nemzedékében szerzett rangja, a poéta doctus-ként megvalósított költői-tudósi egység éppúgy nem kíván árnyaló többletet, mint ahogyan a Bikasirató epikus-oratorikus monumentalitását vagy a betegágyon, haláloságyon írt lírai sorozatot is egybehangzóan sorolja költészetünk maradandó értékei közé az immár irodalomtörténetírásra kényszerülő kritika. A teljes életmű elemzése még ezután elvégzendő feladat. Szel-