Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Svájcba emigrál, s közös terveik nem valósulhatnak meg, de a nagy távolság nem töri meg a vele kötött szövetséget. Őrködő szelleme s az üzeneteiből áradó szeretet és ragaszkodás mindkettőjük számára a legnehezebb időkben is éltető erő. A csatázó Németh László voltaképpen szolgálatot teljesít, amikor a történelem kényszerítő hatására János vitézi szerepeket vállal. Lelke legmélyén nosztalgikus vágyai mindig az elíziumi szigetek felé vonzották. Talán ez a legfőbb oka és magyarázata annak, miért választotta éppen Gulyás Pált, az „idea embert" — ahogy nevezi — legfőbb társának, olyan barátnak, aki előtte magát a barátságot testesíti meg. Mint ahogy a szerelmet a felesége, írja valahol, úgy a barátságot számára egyedül Gulyás Pál jelentette. Valószínű, hogy ez vonzotta Németh Lászlót a homokbuckás Bocskay-kertbe is. Nem a főiskola terve vagy a debreceni katedra, melyek egyébként sem valósultak meg, nem is a farm, a mintagazdaság, amely gyümölcs helyett inkább hernyót és peronoszpórát termett. Nem emiatt vásárolja meg Bocskay-kerti szőlőjét. Az az ideálisnak tűnő életmód, amely Gulyás Pált jellemezte, húzza őt barátja birodalmába. Ez is egy álom volt, „tervhalmozás" — mondhatnánk, de talán éppen ez volt benne a szép és megejtő. Mert mindig azt vesszük űzőbe, ami elérhetetlen. Gulyás Pál már két éve halálos beteg, amikor a Bocskay-kertben utolsó nyarukat töltik. Leveleiket — az óhajtott édenbe készülődve — kínos szervezkedések, kőművesekkel, asztalosokkal való alkudozások, három lábon bicegő tűzhely gondjai uralják. A szőlőskert voltaképpen maga a csőd. Csodálatos, hogy az álom benne valahogy mégis testet ölthetett. Túl azon, hogy itt csend van, növények és csillagos ég, Németh az immár életből távozni készülő barát mellett érti meg és kóstolja meg igazán a „gyertyavilágos ember" életmódját és életeszményét. Az itt megszerzett élmény örökké fogva tartja. Ez kíséri, hajtja a sajkodi kemény telek magányába is, ahol még mindig érzi a Bocskay-kerti nyár meleg üzenetét. Sok év eltelt azóta, a két hű társ teste szoborrá fagyott, s asszonyaik is messzire távoztak... De szívüket, e könyv lapjait pergetve, mintha újra hallanám dobogni, s ilyenkor a költő-barát régi szép versének sorai jutnak eszembe: S most álca nélkül itt vagyunk. Nincs arcunk többé, nincs szemünk, mégis örökké látjuk egymást és örökké emlékezünk. \ Gulyás Klára