Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Köszönöm az üzenetet. Lehet, hogy igazad van, s a német ármádia nemsokára fejvesztve, bomlottan rohan visszafelé, nyugatra — átkot és roncsot hagyva maga után... Panorámád szuggesztív volt, már szinte kapkodtam össze a holmimat, hogy magam is meneküljek. Hiszen egy nagy magyarságtipró, denunciáló, kefebajuszú, labancontúli labanc, pángermán „zsákutcában" bolyongok most, ahogy Te kifejezed ama levélben. Azt hiszed, „hitleri zsák". Vagy legalábbis — schilleri. Ez utóbbit inkább vállalom, noha Te még az előbbi „zsáknál" is jobban megveted. Pedig egyik se. Csak megálltam összefont karral az élet színpada előtt, s elnéztem a „zsákokat". Az egész élet „zsákokban" hánykolódik. Egyiknek ilyen, másiknak olyan a „zsákja". S valljuk meg, Te mint epikus különösen lehetsz ennyire objektív: a „zsákoknak" megvan a maguk különös szépsége. Csak epikusán kell odabámulni. Kissé mosolyogtam, amikor Erdélyi József „klapanciáit" emlegetted, „már csak ilyeneket ír" — Debrecenben a Csimborasszóig emelted, egy kis szentimentális versét pláne istenítve. No de hagyjuk ezeket! A Sorsunkban jólesett olvasnom Németh László „ragyogó" elismerését. Elégtétel ez számomra, aki évekkel ezelőtt már-már azt hittem: csupán káprázik a szellemem. Monomániám. „Germánofiliám" „német" változata. Mielőtt még erre térnék át, jólesett a kritika szabadságáért ugyancsak a Sorsunkban meglengetett zászló-lobogásod. Csak egy levelezőlapod ne égette volna bennem porrá és hamuvá a a tyrtaeusi mondókát. Emlékszel még a Földindulás körüli „kellemetlenkedésemre"? „Egy novellától egy drámáig" — ilyen címmel akartam írni, anno 1938, darabodról. Tele voltam friss meglátással, ötlettel... S Te leintettél: „Inkább ne is írj róla, ha rossz a véleményed!" Valóban nem volt jó véleményem a drámáról. De épp az ellenkező véleményt fejeztem volna ki, mint később azok a plágium-haramiák. Magadat plagizálod — ezért nem tetszett a dráma. Egy keményre sűrített, művészileg öntörvönyű, klasszikus darabot hígítsz fel — „drámává". Lehet, tévedtem. De ez volt az érzésem. S azt hittem, egy kiváló íróval szemben a legmagasabb ethosz kötelez. Te visszautasítottad ezt az ethoszt. S a Sorsunkban most — követeled. (Az Istenért, honnan ez az ellentmondás?) Lehet — ismétlem —, hogy a szóbeli előadás megtévesztett. A dráma szövegét nem olvastam. Pedig olvasni kell Téged — ez legyen az első Kodolányi-szabály. Sajnos, engemet is elkedvetlenített a személyes érintkezés. Inkább lehangolt. Nem akként hangolt le, mint a szokványos nyárspolgárokat a — Géniusz. Valami legvégső nemességet hiányoltam — in fundamento. Tömör, szívós pszichológia, a pszichológia karvalya — ez az első pillanatban megkapott. De mit ér az élesre kifent kés, a bárd? Vágóhíd a művészet? — ezek voltak az ellenvetések. Imponált egyéniségedben a koncentráltság, tömény szubsztancia: sose tévesztettem szem elől. S azt is méltányoltam, fontolgattam, hogy az ilyen epikus álom-terheltség nagy hajnali kaccenjammerekkel jár. Te állandó kaccenjammerben voltál, ha megjelentél köztünk. A „Trilógia" alagútjában bujdostál — arcod sötét volt a Sötétségtől. Mi voltunk számodra a kijózanító, kiábrándító hajnal. S mi éreztünk Tégedet— kiábrándítónak. Tanulság: Kodolányi inkább a távlatokon át legyen Kodolányi! Sőt így Kodolányi. Privátim: veszélyes, megtévesztő. S a „nemessége in fundamento"? A Magyar Útban N. L. a Boldog M.-ot „remekműnek" bélyegzi. N. L. véleménye előtt mindig meghajlok, ha nem is mindig fogadom el. De jóhiszemű, vérbeli látnok-kritikus. Akinek vannak, lehetnek indulatai, de igyekszik mindig fölibük kerekedni. Ez a kritika. En a „nemesség" igényével fogom kezembe venni Boldog M.-ot. Vallomás vagy — mutatvány?