Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

lomtól, mely nyomában még jobban eláraszt. Ezt a könyvet azonban egyhosszában olvastam, oldaljegyeztem, aláhúzogattam délután kettőtől éjféli tizenkettőig. Ez nálam maratoni teljesítmény. Tegnap történt, ma kába vagyok, az esemény tart fogva. S látom. Szabó barátom is, aki pedig délelőtt a tanári szobában borostás képével fanyarul felelgetett, ma este ily szavakkal kísért ki a sötét kapu alá: egészen egyedülálló szellemi megnyilatkozás... Aranynál használtam: népek ajtócsapása... Itt még inkább használhatnám e metaforát. Igen, ajtócsapás, minden lapon csapkodnak az ajtók, kiszaladsz, beszaladsz, szellemjárás ez, több, mint az írástudók irodalma. Ez a többlet, ezért is érdemes volt élni. Mi lesz e plusszal? Ki tudja? Lehet, hogy a diluvium eltemeti, de nekünk naggyá tette életünket, jelentőségét emelte, elfeledtük a pillanat nyomorúságait, s mindent imaginárius fényben láttunk. Illik így áradoznom Előtted? Mily boldogság, hogy az áradozás összeesik a meggyőződéssel, nem tacitusi képmutatás, udvarnokok ravasz számítása. Új nemesség. Tett és írás azonosulása. Mily jólesett olvasnom. Úgy éreztem, engem igazol. Megköszönni egy dedikációt, de megbírálni egy művet. Szeretni forrón, de lemérni hidegen. Még az édesanyánk is princípium! Tréfáljunk egymással, mint vidám gyerekek, eresszünk színes léggömböket, kacagjunk széles csattanókat, de az elvek nagy sakk-asztalánál vigyázzunk a lépésekre. Az Arany-tanulmányodat a Tanu II. kiegészíti. S egyet itt megjegyzek: ebben a nagy sodorban, ebben a folyton ismétlődő echózásban úgy megbékít az, ami a Pr. Sz.-ben elszigetelve kibírhatatlannak látszott. „Órjás" — szinte megsajnáltalak. Szegény Németh László, olyan hősiesen kedves szava ez, s én mily józan-gonoszul kipécéztem. Csak használd továbbra is, Isten ments elhagynod! Ezek az általános benyomások. S ezeken belül? Hónapok távlata majd megmutatja. Ha megint okvetetlenkedni akarnék, ilyeneket aggályoskodnék. Az Én talán túlságosan sűrűn szerepel. Kell Némethnek az önvallomások melegsége. Ne csináljunk belőle salabaktert. Minek neki a Harold L.-pápaszem? S mégis. Talán egy kis diszkrét hangfogó itt-ott. - Aztán: a fény lehetne fehérebb. A szellemjárás kék fénye mintha elkékítené a tárgyakat. Az esszéíró lehelete ráterül minden alakra, s bevonja a dér szabályosan csillogó kristályaival. Ott ballag előttem Péterfy, s látom századvégi télikabátján Németh László stílusba fagyott leheletét. Nem lehetne orr és ajak elé egy kis fátyolt helyezni, mint a műtétnél? A tárgyakat sterilizálni? Mindenesetre: ellennyomásként nem ártana. Megint Arany. Tulajdonképp nem mondtam el róla a véleményemet, csak jeleztem. Jegyzet volt az, néhány lerakott tégla, egy soha fel nem építendő ház alá. Sa Tiedről is mennyi mindent elhallgattam! Épp a jó véleményt! A negatívummal akartalak meghökkenteni, s ez sikerült is. A műalkotás mégse egészen „kórbonctan" tárgy. Az „ötvenes" Arany nem „holt test". (Vigyázzunk a metaforikus igazságra!) Nem azonos a viszony a test és lélek,

s mű és író közt. Az Arany-műben mégis benne van Arany - Arany holt testében nincs. S ha én az Arany-műben akartam megfogni a költőt, nem egészen „kórbonctani" voltam. Én szeretem, ha marad valami elolvasatlanul a könyvből: arra úgy rájárok, mint leopárdok a húsra a dzsungelben... Te szerencsés ember vagy: mihelyst érzel, kész a formula. (Vagy tévedek? Lehet.)