Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

akikhez, a jövőbe nézve, néha már lányaimat (legalább is a tőlem örökölt kromoszómáikat) is szívesen odaszámítanám. Higgye el, jókor hal meg, aki most tud meghalni, s Pali természetét ismerve, az elmaradt alkotások s a megspórolt szenvedések közül (bármily csodálatosan nőtt épp az utóbbi években) nehéz megmondani, melyik lett volna a nagyobb. Jobban bánt, hogy vele is bekövetkezett, ami minden jó emberemmel idáig: épp az utolsó idejükben egy kicsit elhanyagoltam őket. Ella mondja, hogy várta a lapomat: bosszankodott, hogy versét nem köszöntem meg. De hát ő annyira el volt foglalva magával: nem láthatta, mi történik velem. Nem tudta, hogy több hetet bujdostam, s kerülnöm is kellett a levélírást. Családi bajaimhoz sosem volt érzéke, írói elhallgatásomat nem tartotta őszintének. Igy egy kicsit leálltam a magam bajával, máskor is voltak ilyen néma hónapjaink, anélkül hogy kevésbé becsültük és szerettük volna egymást... Persze ha tudom, hogy ő ilyen közel van a földhöz, amelyről egyik kártyájában azt írta „vérzem, vérzem, a föld majd fölitat!" Ellától s Püskiéktől is hallom, hogy a díszsírhelyet olyan gyalázatosan adták meg, hogy végre is visszautasították, s hogy maguknak ez fájt egy kicsit... Erre csak azt mondhatom, hogy Magyarországon a díszsírhely lassan megbélyegzés lesz, s Pali éppoly kevéssé kért volna belőle, minta kultusz stb. gyászbeszédéből. Szegény, milyen ironikusan hallgatta volna Szabó Árpádot is, amint az én búcsúztatómat felolvasta. El kellett volna verni azt a sok ál- és valódi debrecenit a sírjától, a természet csíratévedése volt ő abban a városban. Vigasztalást éntőlem ne várjanak, Rozó... Mi vigasztalás is lehetne arra, hogy az élet itt még gyalázatosabb, mint máshol, s minden valódi érdem és erény még nagyobb szenvedésekre belépti díj? Látja, én is azt érdemeltem annyi szorongással és munkával, hogy elégetett szívemet s öreg csontjaimat húszéves fiúk futtassák s alázzák. Nemrég Mme Curie életét olvastam. Tán ez a vigasz, hogy máshol, szerencsésebb körülmények közt a derék emberek élete is sikerülhet... Én végigsírtam az örömtől és bánattól a könyvet; ha a mi erényünket, erőfeszítésünket el is tapossák — az erény mégsem vigasztalan. A szokásos „kondoleálás" helyett inkább arra szeretném figyelmeztetni, hogy [az] én szegény barátom gyermekeit bizonyos fokig a magam gyermekeinek érzem most már, s ezért nemcsak kérem rá, de el is várom, hogy akár lelki, akár anyagi gondjával s gondjukkal hozzám forduljon... Nagyon szégyellném, ha utólag egy vagy más ügyben az derülne ki, hogy nem volt bizalma hozzám... Sajnos, úgysem soká tölthetem be ezt a tisztet, addig legalább ne vonja meg tőlem a bizalmát! Gyermekeivel együtt öleli: Németh László Budapest, 1944. május 22-én.