Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)
[Debrecen, 1932. nov. 22.] Kedves Barátom! Én Téged többre becsüllek, mint a mai magyar irodalmat együttvéve. Egy új elvet és új megnyilatkozást látok benned... De annak idején mindezt elmondtam. Ha volt bűnöm, csak az lehet, hogy a Nyugatból és a Napkeletből való kilépésed idején magam is nem léptem ki nyílt levéllel, imigy szólva: Németh László elment, nekem sincs itt mit keresnem. Egy egész hősi szolidaritás zengett a lelkemben, de nyomorult Lázár voltam, s a lehullott morzsákat felszedegettem a földről. Mit értem elvele? Három vers a Nyugatban, ez az egész. Hartmann-nak annak idején fölajánlottam a tanulmányt, elutasította: „Ne írj nekünk róla, cserben hagyott..." S én keményen megmondtam neki a véleményemet, hogy ne ily sértődések vezessék, hanem az Elv... Most is úgy küldtem el neki azt a két oldalt, hogy én szeretem N. L.-t, s kritikailag akarom szeretni... Vannak N.-nek hibái, s én azokat ellensúlyozni akarom... Babits? Sohse vontam miattad felelősségre, s e miatt sose kértem tőle bocsánatot. Különben itt a hozzá intézett levél, persze a Te személyed elhallgatásával. Tisztán akarok előtted állni, mert soha senki oly kedves nekem nem volt, mint épp Te. Igen, mert él lelkemben a hős, a Te nemesebbik éned, s ebben most is bízom. Annak idején kritikátlanul bemutattam Tanúdat a debreceni közönségnek. Meleg volt a hang, s Te felszólítottál a „kritikai ellenállásra". Ez megnövelte nimbuszodat. Komolyan vettem a felszólítást. Mikor a Pr. Sz. megjelent, égtem a boldogságtól, szinte úsztam a levegőben. De lelkemben föltámadt a szózat: „kritikai ellenállás"... Gondold el, mennyi mindent le kellett győznöm önmagamban, hogy azt a levelet megírjam. Mindent kockára vetnem. Itt nincs semmi összefüggés Babitsékkal, közönséges hazugság az a pletyka, aminek alapja, hogy tényleg írtam neki, illetőleg Gellértnek, érdeklődtem, mi van verseimmel, s odavetve, hogy írnak-e a tanulmányról. De aztán: követelés, pláne visszavonás... Laci, ne légy gyanakvó, hagyd a pletykákat, ezek nem érnek föl Hozzád. Ehelyett örülj egy mellékelt amerikai levélnek. Reményit Debrecenben ismertem meg, a Tanút is én ajánlottam neki. Ég az arcom. Mi ez? Mit tettem? Aggodalmam bevált? Túllőttem a célon? Ismét? S most: az ellenkező irányban? N. L., az eszmény, annyira drága volt nekem, hogy egy makulát sem akartam látni rajta, sőt épp ott akartam vele szemben ellenálló lenni, ahol az irodalometika nem ismer ellenállást. Baráti ajánlásodat visszautasítottam? Soha, ezerszer soha! így akartam meghálálni, azt hittem, evvel tartozom neked. Kivétel vagy. Nem védem magamat. Ünnepélyesen kijelentem, hogy ragaszkodni akarok hozzád továbbra is. A legbensőmet akarom Neked megmutatni. Lehet, tévedek, de őszinte akarok lenni. Úgy éreztem, hogy N. L.-t valami ragyogó stíl-beidegződés, egy lírai gesztus sodorja, tovább, mint kellene. Elébe akartam állni. Elébe akartam állni, mert rendkívül bántott
