Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Irodalom ez? Hagyjuk a pszichikai mellékkörülményeket, elv vagy Te nekem, Bará­tom, program, s íme, itt a futó benyomás az első számról. (Sajnos nem tudom ellenőrizni a kritikák nagy részét, különösen a külföldieket, Goethét kivéve. Proustot nem ismerem, Arisztophanészi görögül még nem olvastam. S mégis valami ítéletem van az első számról, hiszen úgy tekintem ezt a számot, mint egy műalkotást, zárt rendszert, melyet öntörvénye kormányoz.) Nem osztom teljesen elégedetlenségedet a bemutatkozó felől, de elismerem, hogy árnyalatnyi igazad van. Ez az árnyalat azonban a legkevésbé sem csökkenti a Tanú je­lentőségét, inkább dobogó ez a korrektebb lendület számára. „Nem elég tömör és szo­lid, érdeklődését kapkodónak, nyelvét csikorgónak, szellemességét olcsónak találom." Igy hangzik az önvallomás. Nem ugrom be az önvallomásnak. Nem azért, mintha csap­dát látnék benne. Hál' istennek, nem vagyunk egymással szemben diplomaták, egysze­rűen túlzást látok benne, imponáló és hozzád méltó túlzást. Ha visszaemlékszel még leveleimre, a tömörségnek valami differenciáját kíséreltem meg, ami függetleníti az írót az emlékeitől. Lehetsz bőbeszédű és mégis tömény, le­hetsz szűkszavú és mégis híg. A Tanú alaphangja, ha egy summában veszem, madártáv­latból tekintem, egy skálával töményebb az előző Németh-írásoknál. „A történelem borúja." Ezt a patetikus szót pingálom lapod homlokára. Nekem — megvallom — jól­esett ez a ború. Régebbi írásaidban — minden heroizmusod ellenére — benne ragadt va­lami műfaji kicsinyesség. Ragyogó „műfaji ficánkolás"-nak is karikírozhattam volna. Volt ezekben valami bántóan erőszakos és türelmetlen, amit fokozott a virtuozitásra hajló formulaerő. Ilyen gondolatok ellen is küzdenem kellett: „Egy fiatalember, aki na­gyon benne van az irodalomban, nagyon tehetséges, pesti, városi. Szeretném, ha nem lenne sikere benne, kissé távolodna tőle, felejtené néhány évre..." íme, a Tanú komoly lépés a felé a Németh László felé, akit én már akkor úgy sze­rettem volna látni. (De jaj, hátha egy megvalósulhatatlan ideát kergetek, félek. Most pedig a magam élet­tempóját erőszakolom másra, aki tőlem alapjában annyira idegen? S ki vagyok én? Egy tanulmányon kotlok hónapok óta, abból élek, s egy lelkes visszhangnak aknázom ki Arany poézisét. Megnőtt a vágyam, szúrd ki, Németh László, lohaszd le a felfújt deb­receni léggömböt. Egyszer a Byron-tanulmányodra írtam egy replikát. El akartam küldeni Hartmann­nak, de végül elmaradt. Az írást tűzbe dobtam. De Juhász Gézáék olvasták, tanúk rá. Ebben a replikában mélyebb hangátváltást óhajtottam részedről.) A dél közeledik. Itt nincs megalkuvás, itt nincs kertelés — Tanú —, itt egyedül a szellem komoly mél­tósága trónol a jelenségek fölött. A második számban bizonyára sallangjai se lesznek ennek a méltóságnak, amelyeket Te „olcsó szellemességnek" bélyegeztél. Bizonyára hiányozni fognak a tetszetős formulák. A lövedékek tompák lesznek, nem rafináltan hegyesek. De hopp! Nagyon kezdem már komolyan venni „ellenőrző" szerepemet, s minden kákán csomót találok. Hátha kell e burleszk-elem? Ha a keret méltóságos tartás — s ez elvitathatatlan —, miért ne lehetne beleilleszteni a keret méltóságába a joviális,

Next

/
Oldalképek
Tartalom