Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

nincs tartós okod rá. A szegénység nagy baj, de nem a legnagyobb. A legnagyobb azt tudni, hogy egy idea, amely bennünk érett meg, elbukott bennünk. Pőre személyemre én szegényebb vagyok bárkinél, hisz a legkisebb igényemet sem elégíthetem ki — csak ha az a feleségemé is —, s e személyi szegénységről még tudnom kell hozzá, hogy ez nem tisztesség, hanem rabság, koporsó, amelyben élve kell testileg s erkölcsileg is föl­bomlanom. Lehet odahaza tiköztetek is baj, de ti mégis egy sorsban, egy világnézet­ben, egy vallásban pörlekedtek, neked sohasem kellhet úgy érzened, hogy halálod előtt legalább egy hónapot, egy hetet lehess kinn belőle — az üdvösségért. Énnekem ez a leg­nagyobb vágyam, s erről is tudom, hogy elérhetetlen, sőt ha valami borzasztót nem akarok fölidézni, ezt is óráról órára titkolnom kell. A mozgósítás miatt fölrendeltek Kenéséről, itt Gödön írom most a regénypenzumo­mat. Nehezen megy, szerelemről szól, s valóságos büntetési feladat. Most már nemcsak a testi erőm fokozatos apadását érzem, hanem a tehetségemét is. Ez a tél kiszedte belő­lem az utolsót, s mi haszna volt? Most már lassan bezáródom. Minden színészkedés nélkül: bízom benne, hogy a most jövő év az utolsó lesz. A két idősebb lányom az egyetlen társaság, amelyben jól érzem magam. Igen kedvesek. Isten veled, Pali, bo­csáss meg a te tehetetlen barátodnak, aki fáradt tollával úgy ír, mint egy ripacs, de úgy érez, mint egy ember. Ölel: Laci 295. [Bocskay-kert, 1940. júl. 13.] K. Laci, mint fent az égen a szivárvány, sírva-mosolyogva olvasom leveledet. Mosolygok, mert a Te soraid, a régi-régi betűk... És sírok, mert a közlés átka nehezedik a sorokra. A kapcsolások veszélye. így értetted lapomat? Szeretném hirtelen látni, mit írtam. Nincs másolatom. Amit Te idézőjelbe teszel mint az én „barátság-mérlegemet", az a Te kon­centrálásod. Patikus barátom, mérgek doktora, hol jártál? A Styx füveit facsartad ösz­sze, és így csepegtettél téntát abba a levélbe? Vagy Milton szép ördögei arcáról szakí­tottad le a fényt? Mert fénylik a leveled a tehetség lappangó új fényétől, most persze fáradt vagy. Ennyi munka, ennyi nemesség, hogyne lennél fáradt. A nagy vegetációkhoz menekülj! Vedd elő Vernét, Verne Gyulát: Utazása Holdba... Ne törődj semmivel, az estéhez menekülj, petróleumlámpa holdvilágához. „Ön Barbicane? (Szinte Barbián... Te — Verne!) — kérdezte Ardan Mihály, amint magukra maradtak. - Igen,az vagyok ­felelte az elnök. - Ah, jó napot, Barbicane! Hogy van? Jól? Annál jobb - mondotta olyan hangon, mintha már húsz év óta ismerte volna az elnököt. — Ön tehát kész az utat a holdba megtenni? — Kérdezte Ardantól az elnök. — Feltétlenül..." — Feltétle­nül: ez legyen a jelszónk. Feltétlenül csendbe zuhanni, feltétlenül a füvekbe, feltétle­nül a holdba és feltétlenül az apró dolgokba. A hordónk pántja leesett. Hozz szege­cset, hozz lyukasztót, hozz kalapácsot... Óvatosan verd körül... Húzd a kutat! — Fo­lyik! — Hamut hozz, szórd a kád fenekére! — Most ismét húzd...

Next

/
Oldalképek
Tartalom