Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)
20 kötet) még mikroszkopikusabb s még perspektíva-ontóbb, sajnos, mint az előző. Teljesen eladhatatlan! Iszonyút szenvedek vele. Tehát semmi neheztelés, csak hála az emberségért. Ölel: Laci Kedves Palim, itt fekszik két napja, s még mindig nem küldtem el a levelem, röstellem, hogy ez az „Én"-kérdés megint fölvetődött köztünk, még ha nem is én kezdtem, s nem is adtam rá okot. Ma vasárnap, egyedül vagyok itthon, Ella valami birtokocskát néz, „özvegyi jószágot", ahogy tréfálkozom, s két friss élmény akadályozza a regénypenzumot. Az egyik egy könyv, egy egész fiatal, katolikus süvöl[v]ény írhatta (Demény: Fehér Buda), hevet-havat összehord, azt hiszi, a mestereket össze lehet egyeztetni azzal, hogy egymás mellé idézi őket (holott az igazi mester az Élet, sa látszólagos egyeztetések is új, önálló életelvek, melyek csak messziről — a szellem panorámájában — látszanak kompromisszumoknak), ő is úgy akar jó katolikus lenni, hogy minden nagy protestáns mellé egy másodrendű katolikust nagyít ellensúlyul (holott egy irány ereje s jövője egyáltalán nem függ attól, hogy a múltban mekkora képviselői voltak), az örök Rómát is összetéveszti a maival, s a katolikus Ideát (hogy a te terminusoddal éljek) a történelmi eredménnyel, ill. maradvánnyal — de a könyve ennek ellenére felvillanyozott, olyan tiszta mohóság a dolgok összemarkolására s a nagy távlatokra, hóbortjaiban és ízlésficamaiban is annyi legnagyobbra, az élet ősérdekeire irányított rajongás, literátorság-mentes vakmerés, szív, őrültség (s hogy neked is igazad legyen: Tanúnak a bevallottnál is nagyobb s nem szégyellni való hatása), hogy kedvem jött oktatni, nyesni, továbbvinni őt s a hozzá hasonlókat, „legszebb pillanataim" folytatni, s tovább vágtatni rajtuk. Most éreztem tán először, milyen nagy sarkallás ifjú szívekben élni. S milyen nagy ifjúság. Mintha semmit sem írtam volna még, s most kellene az érdemes szavakhoz hozzákészülődni. Nem láttam még senkit, aki a mi XX. századi irodalmunkban ilyen őrülten tudott hinni — s ez az őrültség visszaajándékozza az enyém. A másik élmény: az orosz gőzhenger, amely ezek szerint megint megindult. A szellemmel szemben a Történelem. Lehetőségek villognak át a fejemen. Itt van az ötvenmilliós Balkán, amelyhez most már Magyarország is hozzátartozik. Ebben a pillanatban teljesen védtelen, az a belső erő, amelyet belé próbáltunk imádkozni: nulla. Mit tesznek vele, akiket az erő gazdáivá tett? A legtermészetesebb volna, hogy felosztják. (Mi hová kerülünk? Németek-oroszok? Emlékezz augusztusi levelemre: mindeniknek van a pusztulásban is előnye.) Gyanakosznak egymásra, s ez a gyanú megment bennünket, amíg valahonnét segítség nem jön? Olaszország semleges blokkot alakít a maga végzetét érezve? Mi menekülünk a kárpáti orosz nyomás elől német védnökség alá? Belerántanak egy román háború tragikomédiájába? Tennivaló nincs. A Végzet tudja, hogy jöjjön, s nekünk nincs más választásunk, mint elfogadni. A Nyugat megvált bennünket, ha most el is veszünk? Chamberlainek nem úgy viselkednek. Csoda kell ahhoz, hogy jövő ilyenkor Magyarország legyen. Csoda akkor, hogy ezt az igazi láthatárai elé tulajdonképpen csak most kiért pályát folytathassam, nem, újrakezdhessem. Holnap fölírom a receptet húsz centi morfiumra, s ugyanakkor új erővel fogom meg a tollat:
