Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

iskolások lelkipásztora, a csehszlovák uralom alatt Prágában vagy Brünnben időről időre felkereste a felvidéki fiúkat. Mikor először tudták meg, hogy egy dr. Pfeiffer nevű kanonok fel fogja őket keresni, azt hitték, valami aranyláncos Nagyúr robog be I. osztályon... Meglepődtek, amikor a III. osztályból egy kopott ruhájú, poggyászos, magas alak tápászkodott le, mellén írógép, hátán zsák... (Miklós kanonoknak már 15 éve nem szabad a Dómban prédikálnia, mert a nyájas szavú, párnás kezű plébános — a csáklyás — nem engedi...) Ne gondolj hát holmi „udvariaskodásra". Mélyen éreztem ebben a társaságban, mily nagy dolog, ha közös az eschato

logiai alap... Éppen ez az, amely még magyarságomból is ki tudna nőttetni: a magyarság csak út... A kassai kirándulás — ha most innen, a Bocskay-kerti magányból, visszagondolok rá — még jobban megerősítette bennem a protestantizmus újrafogalmazásának szükséges voltát: „Protestáns az, aki Róma ellenében is vállalja Rómát, amely a felhők fölött lebeg... " Ezt meg is mondtam az egybegyűlt társaságnak. Nem okvetlenül Róma ellen, de ha szükséges, ellenében is. Párhuzamosan fut vele, és elhajlik tőle, hogy aztán ismét párhuzamos legyen. Magyar katolicizmus v. katolikus magyarság: adjuk meg irodalmilag e fogalom nyomatékát. Az idők örvényei megfélemlítenek? Vállaljuk ezt a szerepet anélkül, hogy okvetlenül ki akarnánk provokálni a Gestapót... Te se akard! Működj csendben, észrevétlenül, mint a — halál... Itt küldöm Kállay Miklós levelét. Előzmény: az ő Nemzeti Újság-beli cikkére válaszoltam a N. Ú.-nak. A szerkesztő, dr. Tóth László elvben elfogadta a cikket, természetesen fenntartással: legyen „újságszerű"... Nem lett az, s átküldetett a Napkeletnek. Meglepett Kállay levele, engedi, hogy az ellene írt cikk saját lapjában megjelenjék. Dr. Tóthtal szinte összevesztem. Kioktattam, hogy irodalmi kérdéseket ne kívánjon „unalmas" és „nem unalmas" bárszempontok szerint, utcai hangon tárgyalni. („S az írás a napilapban ne legyen >

unalmas«? Hol a határvonal >unalomé és >nem unalomé között? Soknak az egész N. L.-probléma unalmas, nem segít ezen semmiféle konferanszjé... Hát még a kereszténység és -tyénség hány millió embernek unalmas! S a keresztény Nemzeti Újsághoz én épp azért folyamodtam, mert bíztam benne: felveszi a harcot a tömegek >unalma< ellen, amelyet a körúti sajtó oly bravúrosan tudott deríteni^ Antikrisztus állt a sok betűszivárvány mögött...") Gyorsírással megvan hozzá intézett levelem, szörnyen megmondtam neki a magamét. A végén így: 1939. VIII. 3. „Nem ragaszkodom a saját személyemhez. Kérem Főszerkesztő Urat, védesse meg valakivel, akinek nálam szélesebb a közönség-akusztikája. A Prot. Sz., amelyben Joó T. megtámadta Némethet, a következő számban velem védette meg. Egyenesen felszólított erre. Tegyen úgy a Nemz. Újság is! Vagy csak a megrágalmazás napilapszerű? Az irodalmi okfejtés — >unalmasa?" Erre ő azzal válaszolt, hogy... (I. a 3. sz. levelet). Erre én így búcsúztam el: 1939. VIII. 6. Mélyen tisztelt Főszerk. Úr, levélváltásunk emlékére, búcsúzóul küldöm a mellékelt s szokatlanul dedikált tanulmányt.