Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

zavartalan boldogságot, amelyben eddig részem volt. Ezt a változást nem tu­dom folyamatosan megrajzolni, az emlékezetem megint csütörtököt mond. Szánalmasan kevés emlékem van erről a három évről is, s idősorrendjük sem megbízható. A Kereskedelmi Akadémia túl volt tömve, három párhuzamos osztályt kellett létesíteni. Említettem már, hogy az én osztályomban hatvan-egyné­hány fiú közül csak kettő volt keresztény, a többiben is ez volt az arány. Épp csak megemlítem itt, hogy sok egyéb ok mellett a zsidók azért is tódul­tak a kereskedelmi pályára, mert a közhivatalok, hadsereg stb. szinte teljesen el voltak zárva előlük. (Amikor erdélyi gyalogutamat tettem, Marosvásárhe­lyen megismerkedtem egy nyugdíjas tengerésztiszttel, aki elmondta, hogy az osztrák-magyar hajóhadban ő volt az egyetlen zsidó tiszt.) Balról az első pad­ban, egy Löwenstein nevű kis púpos, nyomorék fiú mellett ültem, erről bizto­san tudom, hogy szegény gyerek volt, ruhájáról látszott. Nem szerettem, unal­mas, öreges, nagyon csúnya volt, nem is okos. Jól tanult, de koravén kis ar­cán, homlokráncain látszott az örökös erőfeszítés és félelem, s bennem nem volt elég jóság, hogy igyekeztem volna könnyíteni magányán. Két fiúval ba­rátkoztam, az egyik Litkei Dénes, egy fehéres-szőke hajú, szemüveges, haj­lott hátú gyerek, a másik Feldmann, kicsiny, cseresznyemagszerű koponyá­val, az osztály eminensei. Barátkoztam velük, de semmi melegséget nem érez­tem irántuk (most már tudom), s hogy mi a barátság, azt csak akkor értettem meg, amikor a második (vagy már harmadik?) évben összekerültem egy má­sik osztálytársammal, Gross Andorral, akivel haláláig, talán húsz évig tartot­tam, ha később már lazábban is, a barátságot. Róla később. Feldmarmról semmi, Litkeiről mindössze annyi emlékem van, hogy bé­lyegeket cserélgettünk, mindkettőnknek volt gyűjteménye. Anyám nem sze­rette: „biztos becsap" - mondta róla, valahányszor elment tőlünk, albumával a hóna alatt. Én ilyenkor mindig összevesztem mamával; sose tűrtem, hogy rosszat mondjanak arról, akit szerettem. Ez életem végéig megmaradt ben­nem, és töméntelen bajt zúdított a nyakamba. De Litkei valószínűleg becsa­pott; látom magam előtt, amint mohó arccal az asztalra hajolva, szinte az orrával lapozza a Schwanebeck-albumomat, s határozott, hűvös hangon alkudozik velem. Sok társamra emlékszem, például Ádám Aladárra, a név­sorban az első, egy hatalmasan megtermett, szinte már felnőttszámba vehető fiú, kis bajusz, úszóversenyeket nyert, rossz tanuló; Braun Pál, egy szelíd, jó­lelkű kis gömböc (Blitz u. Braun gyarmatáru-nagykereskedés), rossz tanuló; Ledermann, egy Károly körúti gazdag kereskedő fia, aki egyszer huszonegye­zés közben, mikor nekem elfogyott a pénzem, s a bankár nem akarta elfogad­ni a tétemet, elém tette a pénztárcáját; Büchler, Kirsch, Romeiser, Weisz stb.

Next

/
Oldalképek
Tartalom