Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

zavartalan boldogságot, amelyben eddig részem volt. Ezt a változást nem tudom folyamatosan megrajzolni, az emlékezetem megint csütörtököt mond. Szánalmasan kevés emlékem van erről a három évről is, s idősorrendjük sem megbízható. A Kereskedelmi Akadémia túl volt tömve, három párhuzamos osztályt kellett létesíteni. Említettem már, hogy az én osztályomban hatvan-egynéhány fiú közül csak kettő volt keresztény, a többiben is ez volt az arány. Épp csak megemlítem itt, hogy sok egyéb ok mellett a zsidók azért is tódultak a kereskedelmi pályára, mert a közhivatalok, hadsereg stb. szinte teljesen el voltak zárva előlük. (Amikor erdélyi gyalogutamat tettem, Marosvásárhelyen megismerkedtem egy nyugdíjas tengerésztiszttel, aki elmondta, hogy az osztrák-magyar hajóhadban ő volt az egyetlen zsidó tiszt.) Balról az első padban, egy Löwenstein nevű kis púpos, nyomorék fiú mellett ültem, erről biztosan tudom, hogy szegény gyerek volt, ruhájáról látszott. Nem szerettem, unalmas, öreges, nagyon csúnya volt, nem is okos. Jól tanult, de koravén kis arcán, homlokráncain látszott az örökös erőfeszítés és félelem, s bennem nem volt elég jóság, hogy igyekeztem volna könnyíteni magányán. Két fiúval barátkoztam, az egyik Litkei Dénes, egy fehéres-szőke hajú, szemüveges, hajlott hátú gyerek, a másik Feldmann, kicsiny, cseresznyemagszerű koponyával, az osztály eminensei. Barátkoztam velük, de semmi melegséget nem éreztem irántuk (most már tudom), s hogy mi a barátság, azt csak akkor értettem meg, amikor a második (vagy már harmadik?) évben összekerültem egy másik osztálytársammal, Gross Andorral, akivel haláláig, talán húsz évig tartottam, ha később már lazábban is, a barátságot. Róla később. Feldmarmról semmi, Litkeiről mindössze annyi emlékem van, hogy bélyegeket cserélgettünk, mindkettőnknek volt gyűjteménye. Anyám nem szerette: „biztos becsap" - mondta róla, valahányszor elment tőlünk, albumával a hóna alatt. Én ilyenkor mindig összevesztem mamával; sose tűrtem, hogy rosszat mondjanak arról, akit szerettem. Ez életem végéig megmaradt bennem, és töméntelen bajt zúdított a nyakamba. De Litkei valószínűleg becsapott; látom magam előtt, amint mohó arccal az asztalra hajolva, szinte az orrával lapozza a Schwanebeck-albumomat, s határozott, hűvös hangon alkudozik velem. Sok társamra emlékszem, például Ádám Aladárra, a névsorban az első, egy hatalmasan megtermett, szinte már felnőttszámba vehető fiú, kis bajusz, úszóversenyeket nyert, rossz tanuló; Braun Pál, egy szelíd, jólelkű kis gömböc (Blitz u. Braun gyarmatáru-nagykereskedés), rossz tanuló; Ledermann, egy Károly körúti gazdag kereskedő fia, aki egyszer huszonegyezés közben, mikor nekem elfogyott a pénzem, s a bankár nem akarta elfogadni a tétemet, elém tette a pénztárcáját; Büchler, Kirsch, Romeiser, Weisz stb.