Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
be, a kitérő vágány szabad ég alatt volt. Vendégeiket kikísérő házigazdák integettek az elindult vonat után, főképp vasárnap rengetegen voltak. A kocsiban lehetőleg baloldalt kellett ülni; még ma is az a csalóka érzésem, hogy a kilátás szebb, mint bármi, amit életemben láttam. Hogy fönn a villában mit csináltam, mi teszi oly boldogítóvá az emlékezést, nem tudom. Délután a felnőttekkel sétálni kellett, azt nem nagyon szerettem. Rendszerint a Normafa felé vezető úton mentünk, elhaladva Misnerék villája mellett, néha átvágtunk a mezőn, a mai golfpályán, a zárda felé (Angol kisasszonyok?). Anyám gyakran ült a kertben, a padon, s olvasott. 1918 után, amikor sztrájkot szerveztem nagybátyám ellen, már nemigen kerültem fel a villába. Utoljára a háborúban láttam, amikor nagybátyám már rég halott volt, családja szétszéledt a világba, s a villában csak a kertészék laktak, s öcsém hozzájuk adta nagy fekete pulikutyáját, Gipsyt; őt látogattam meg, azt hiszem, Paulussal. A kutya örömében a hátára feküdt, s bevizelt (nőstény), de amikor elhívtam sétálni, viszszaszaladt a kertészék konyhájába (akkor már több éve nem láttam). Még arra emlékszem, hogy télen néha eljártunk szánkázni (ródli) azon a kis meredek útszakaszon, mely a Sváb-hegy állomástól a Széchenyi-hegy felé vezetett. Tán húsz év múlva itt, a Sváb-hegyen meg akartam tanulni sielni (kivel? Arankával?), felállítottak egy meredek lejtőre, meglöktek, újra meg újra, de én csak álltam, nem bírtam elindulni. (Feldafingban jobban ment.) Rövid emlékek: Grétinek, Lili húgának, az egyik ikertestvérnek gerincferdülése volt, s minthogy az orvosok tengeri levegőt ajánlottak, ő is Norderneyba ment, majd Hedvig nővérrel az Adriára, tán Cirkvenicába. Hedvig nővér, úgy láttuk, kilépett a Hospizból, bár még ugyanazt a formaruhát viselte. Több évig volt Grétivel, akinek mozdulatlanul gipszágyban kellett feküdnie. Rémlik, mintha anyám szerint szerelmes lett volna nagybátyámba. Hallani vélem a beszédhangjánál mélyebb nevetését. Egyszer civil ruhába öltözött, s a nők mondták neki, hogy milyen szép. Valamelyik berlini utamon, már az első háború után meglátogattam: súlyos asztmában szenvedett, összeszáradt, alig tudott beszélni. Azt hiszem, az anyjával élt, egy Frau Geheimrattal. — Azt hiszem, ezekben az években, tehát még az 1912-es érettségim előtt, egyszer Marienbadban nyaraltunk, nagybátyám is, de családja nélkül, ő szállodában lakott, mi bérelt szobákban. Anyám is, ő is persze kúráztak, a reggeli víz és séta után rendszerint együtt reggeliztek a környék valamelyik kávéházában, én meg egész napomat a teniszpályán töltöttem, akkor tanultam meg teniszezni, s szerelmes voltam egy tizenhat-tizenhét éves lányba, aki szintén teniszezett (szervánál kissé kidugta a nyelvét), de akivel egész nyáron nem mertem megismerkedni, pedig miatta voltam reggeltől estig a pályán, sosem akartam az öregekkel sétálni. Nagybátyám akkor még szeretett, s kese-