Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

addig csak szinte véletlenül, sokéves időközökben vetődtem el egy-egy előadásra. (Életemben az elsőt Norderneyban láttam, még gyerekkoromban: A narwoodi (?) árva. Emlékszem még sokkal későbbről egy Reinhardtelőadásra (A haramiák) Pesten, egy másikra Münchenben (Szép Heléna), amikor anyám St. Gallenba vitt: de noha felizgattak, lenyűgöztek, elmondhatatlanul tetszettek, utána magamtól mégsem igyekeztem színházba jutni, például Párizsban három év alatt egyszer sem voltam.) Barátságunk az eddigi környezetemhez való viszonyt is megváltoztatta. Andor néhányszor eljött velem a Sváb-hegyre, de jelenlétében az a fiú-s lánytársaság, Lili húgom társasága, amelyben addig aránylag jól éreztem magam, egyszerre elvesztette minden ízét. (Rottmann Pista, aki később orvos lett, majd kivándorolt Amerikába, Wagner Gyuri, egy nagyon fekete fiú, aki asztronómiát magyarázott nekünk. Gottlieb Magda, akivel egyszer a felszabadulás után a Pasaréten találkoztam, okos élénk lány volt. A csúnya Gergely Magda. A Politzer lányok.) Sőt, magát Luit is, akivel félig-meddig testvéri bizalmasságban éltünk, egyszeriben butának, érdektelennek találtam, holott az apja attól féltette, hogy egymásba szeretünk, vagy hogy megrontom a lányát. (Ennyire nem ismert engem, aki még semmit sem tudtam a testi szerelemről — még sokáig!) Azt hiszem, ezekben az években, 1910 körül, nyílt meg a Nyolcak kiállítása (Kernstok, Berény, Tihanyi, Czigány, Pór, Márffy stb.), s Andor megszerettette velem azt, amit nélküle, illetve a Nietzsche-éjjel előtt tiszta elmebajnak néztem volna. (Az első teremben Pórnak a nagy képe a kárminpiros lovakat fürdető kárminpiros fiúkról.) Mint említettem, ő maga is rajzolgatott, bár emlékezetem szerint sehol sem tanult, később festett is, s én a bécsi emigrációban, azt hiszem, 1921-ben, őt kértem meg, hogy illusztrálja A kéthangú kiáltás című kis könyvemet a bécsi (emigráns magyar) Julius Fischer kiadásába. Csak természetes, hogy Andor családja is érdekesebbnek, különbnek tűnt fel szememben, mint eddigi ismerőseim. A Zoltán utcában laktak, apja ingatlanügynök volt, pofaszakállas, élénk svádájú, s ahogy nekem tetszett, nagystílű ember, anyja egy testes, szép, végtelenül szelíd, jólelkű asszony. Három lányuk volt. Gizi, azt hiszem, akkor már férjes asszony, egy magas, rubensi termetű, rendkívül szép nő (ezt is Andor magyarázta meg nekem, hogy iriilyen szép, mert engem a kis karcsú nők vonzottak). Elza, aki ekkoriban ment férjhez egy ügyvédhez (Mautner), ez is szép volt, s végül Magda, valóságos óriás, aki maga is gúnyolódott nibelungi termetén, s akiről tudom, hogy később kiment Németországba, egyetemre, s ott ment férjhez. Ezeken kívül volt Andornak még egy Jancsi nevű öccse, éppoly csúnya, mint a bátyja, de egy fejjel még magasabb. A Zoltán utcai közömbös polgári eleganciával berendezett la-