Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Barátságunk első éveiben teljesen a befolyása alá kerültem, annyira, hogy néha kénytelen voltam fellázadni ellene. Azt hiszem, önérzetem csak akkor állt teljesen talpra, amikor 1917-ben, tehát körülbelül öt évvel megismerkedésünk után, a Nyugat közölte első írásomat. Addigra már lelkileg is, külsőleg is erősen meglazult a barátságunk, utána még inkább, de e laza kapcsolatok haláláig fennmaradtak. Semmilyen más iskolatársammal érettségi után nem találkoztam többé. Barátságunkat szüleim természetesen nem jó szemmel nézték, hisz párhuzamos volt az én iskolai hanyatlásommal, amelyet Andor rossz befolyásának tulajdonítottak, de később anyám összebarátkozott vele, s Andor külön is feljárt hozzá. Egyszer, valamelyik züllési korszakomban (mi lehetett?), ő figyelmeztette anyámat a veszélyre. Megint csak megdöbbenek azon, hogy ez a komoly, szenvedélyes érzelmekkel fűtött barátság is milyen szégyenletesen kevés emléket hagyott bennem. Miféle ember vagyok én? Még csak annyit, hogy elsöprő fölényével szemben legföljebb azt tudtam szembeállítani, hogy én könnyen és gyorsan tanultam, s neki is segítettem, de ez kicsiny vigasz volt, mert hisz azt, amit tanultam, semmire sem becsültem. Megszakadt a szívem, ha Andort kihívták felelni, s ő dadogott, félszeg mosolyával, ő, az annyival különb ember, alulmaradt tanárainkkal szemben. Megalázónak éreztem, hogy neki kell felelnie. Első nagy közös élményünk egy együtt eltöltött tavaszi éjszaka volt Andor szüleinek zugligeti villájában; ez az éjszaka nyitotta ki számomra, mint egy varázspálcával, azt az ismeretlen világot, melyben Andor élt. A költészet s az ábránd világát. Nem tudnám megmagyarázni, hogy történt. Hatott az idegen környezet, egész életemben szerettem idegen helyen aludni. Egy négy-öt szobás kis villában voltunk a Zugligeti úton, a ház előtt egy kis tornác, dór oszlopokkal (ezt is Andor magyarázta meg, hogyj látod, milyen finom, tiszta rajza van a háznak). Szobánk a kertre nyílt, hold sütött. Majdnem egész éjjel Nietzschét, a Zarathustrát olvastuk: természetesen nem értettük meg, illetve félreértettük, de olcsó költészetével lépre csalt. Részeg voltam a lelkesedéstől, soha többé életemben ilyen éjszakám nem volt. Nem tudom, egy vagy több napot töltöttem-e Grosséknál, de ettől kezdve egy teljes fordulattal hirtelen Ady-rajongó lettem (A Halál rokona, A fekete zongora). Nyugat-párti, egyszóval „modern". Éjt nappallá téve olvastam, eddig alig érdekelt az irodalom, s természetes, hogy Dosztojevszkij szédített el legelőször. Egy könyvtárnyi „modern" irodalmat olvastam össze, de még az alapot, a klasszikusokat nem ismertem. Arra azonban még csak nem is gondoltam ekkor, hogy író leszek. A színház nem érdekelt, jóformán csak a felszabadulás után, tehát több mint ötvenéves fejjel kezdtem színházba járni,