Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ba, de útközben elfogyott a benzin, nekem kellett újratöltetnem a tartályt, mert nem volt pénzük. Úgy tudom, válás után Mariedl a lányával kivándorolt Brazíliába. Nina néni bécsi családjából két asszonnyal ismerkedtem meg gyerekkoromban; az egyik a már említettem Betty néni, Mariedl anyja, egy csúnya, csontos, nagyon fehér s ráncos arcú, szemüveges, de rokonszenves mosolyú, okos nő, Ninának nénje. Egy bécsi jótékonysági egyesületben töltötte ideje nagy részét (settlement), s nyáron gyakran vendégeskedett a Sváb-hegyen, főképp azután, hogy megözvegyült. Hermann bácsi nem szerette, idegesítette csúnyaságával, humortalanságával s azzal, hogy állandóan panaszkodott az emésztésére; anyám szerint órák hosszat, részletesen tudott erről beszélni, ha az asszonyok maguk között voltak. (Hermann bácsiban ösztönös ellenszenv élt a csúnya emberek iránt.) De ellenszenvének igazi oka felesége családja, a Breisachék iránt - amelyet én persze csak jóval később értettem meg társadalmi eredetű volt. Hermann mint szép reményű, de még vagyontalan fiatalember vette el a nagy hozományú, csúnya Breisach lányt, akinek családja már abban az időben a bécsi zsidó elegáns polgárság elejéhez tartozott, sógorai közül az egyik (Eduárd) később a tőzsde elnöke lett, s arisztokrata körökben is gyakran megfordult. Ezt a fölényt Hermann bácsi nem tudta megbocsátani Breisachéknak, akiknek modorából, hangjából is minduntalan ezt a családi gőgöt vélte kiolvasni akkor is, amikor már ő maga is Pesten a vagyonos polgárság vezető rétegébe emelkedett. De csak Pesten! S Bécs még mindig magasabban feküdt egy-két lépcsőfokkal. Ezért nem bírta el Betty néni csúnyaságát, s még nála is kevésbé anyósát, az öreg Breisachnét, aki néha szintén eljött a Sváb-hegyre. Hatalmas termetű, kövér, mosuszszagú, parancsoló modorú, zsarnoki természetű öregasszony volt, s természetes, hogy az ugyancsak zsarnok természetű Hermann nem fért meg vele. Ahogy anyám elbeszéléséből rémlik, többször nagy jelenetekre került sor, Hermann bácsi tán ki is tiltotta házából végül. Én is tartottam tőle, szüntelenül kiszolgáltatta magát mindenkivel, kártyázni kellett vele, valami bezique nevű bonyolult játékot, s megkövetelte, hogy kezet csókoljanak neki, ami nálunk nem volt szokásban. Ha ő volt a Sváb-hegyen, akkor vagy nagyanyám szorult ki a villából, vagy Zseni néni, anyám három-négy évvel idősebb nővére, aki akkor vagyontalan özvegyasszony volt, nagyanyámmal élt, s a nyarat rendszerint a Sváb-hegyen töltötte, segédkezve a nagy háztartásban (négy gyerek, vendégek stb.). Egyszer összeveszett Nina nénivel: „Nem vagyok a cseléded stb.", s beköltözött (vagy csak akart?) a városba. *