Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

közé biztosítótűkkel egy lepedőt feszítettünk ki, s öcsém abban aludt. Em­lékszem továbbá egy számomra nagyon izgalmas törvényszéki tárgyalásra az egyik fürdőhelyen; anyám a magunkkal hozott (vagy ott felfogadott) gyerek­lányban tolvajt sejtett, talált is a holmijában tőlünk lopott tárgyakat, össze­szólalkoztak. Hogy hogyan került az ügy törvény elé, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy anyámat a bíró megeskette, s ez a szertartás nagyon rejté­lyesnek, ünnepélyesnek tetszett az én gyerekszememben. Arra is kitanította anyámat a bíró, hogy még bizonyítékok esetében sem szabad senkit tolvaj­nak nevezni. (Apám nem volt velünk, már hazautazott. Mi anyámmal rendsze­rint előbb jöttünk, s később tértünk haza.) Pótlások. Öcsém születése évében, 1904-ben volt, azt hiszem, az orosz­japán háború, s én érdeklődve olvasgattam a róla szóló újsághíreket. Port Artúr elestét stb. Az 1905-ös orosz forradalom híreire nem emlékszem. ­Most úgy rémlik, hogy öcsémet mégiscsak láttam születése után, nagyon rán­cos, sárga volt az arca, szüleimnek egy barátja, dr. Keményffy Gyula, későbbi háziorvosunk úgy emlegette nevetve, hogy: hogy van Japán? Ezek szerint talán csak a születése után vitt el Nina Abbáziába? Mintha fürdetésére is emlékez­nék, egy kis bádog fürdőkádban (anyám keze a tarkója alatt), s arra, hogy folyton rizsporozták, lábát a magasba emelve. Nem tudom, milyen idős korá­ban kapott egy járóiskolát, matracszerűen párnázott négyszög, alacsony mat­racfalakkal körülvéve; ez az én szobámban állt. De az egész gyerekhistória nem érdekelt, sőt csecsemőkorában undorodtam öcsémtől. — Azt hiszem, erre az időre esett az én zongoratanulásom is. A házban, egy negyedik emeleti saroklakásban lakott Weisskopf zongoratanár, nagy kerek koponyájú, fekete göndör hajú, hegyes orrú, csiptetős férfi, kimért, de ideges mozdulatokkal, nagy testéhez mérve vékony, kissé hegyes hanggal. Nekünk nem lévén zongo­ránk, őhozzá jártam fel gyakorolni. Kevés érzékem van a zenéhez, utáltam az ujjgyakorlatokat stb., de Weisskopf — aki nem akarta tanítványát elveszteni — azt állította, hogy tehetségesebb vagyok, mint Lili unokahúgom, akit szintén ő tanított. Az első vagy a második év végén fel is léptetett növendékeinek évi záróhangversenyén; az első szám voltam, a Carmen-indulót játszottam. Mindig a Carment kellett előszedni, ha anyám a rokonságnak be akarta mutatni tudo­mányomat. A második vagy harmadik évben azonban megtagadtam az enge­delmességet; nincs tehetségem, mondtam anyámnak, nem tanulok tovább. A Lipót körúti háznak két egymás mögött elnyúló hosszú udvara volt, körfo­lyosókkal, mi a másodiknak a legvégén laktunk, a 8. számban, percekig kellett

Next

/
Oldalképek
Tartalom